- Jó reggelt! –
Állt fel helyéről az orvos és kezet fogott mindkettejükkel. – Kérem,
foglaljanak helyet! - Szinte reszketve, egy pillanatra sem vette le a szemét az
orvosról. Elképzelése sem volt mi keresnivalója van itt, de egy biztos
megérzése volt, hogy hatalmas a probléma.
- Kérem, nagyon kérem! Mondja, hogy semmi
komoly nem történt... - Tőrt ki magából a lány. Sosem volt egy nyugodt ember és
nem szerette, ha az idegeit tépik a csenddel. Már nem tudott magának
parancsolni, muszáj volt valamit közbeszólnia.
- Az utóbbi vizsgálatok során beleütköztünk
problémákba. Eszméletlenül került be hozzánk és akkor találtunk egy
rosszindulatúnak tűnő daganatot a fejében. Műteni nem tudjuk a nagysága miatt
így csak a kezelésekkel tudnánk segíteni.
- Hogy micsoda?!
- Stella-nak daganata van? - Ashton
kikerekedett szemekkel kérdezett vissza. Az orvos csak bólintott egyet. Ash nem
tudott megszólalni sem. Abban a helyzetben csak a lány kezét szorongatta.
Levegőt venni is elfelejtett, hiszen sokként érte a hír. Stella-ra tekintett,
aki meredten bámult maga elé, könnyei szüntelenül potyogtak.
- Ha rosszindulatú, akkor mennyi időm van
hátra?
- Ha nem kezdjük el a terápiás kezelést, talán
hetek vagy hónapok lehetnek. - Mintha téglával dobtál volna meg Stell-t,
annyira fájtak ezek a szavak. Abban a percben nem is tudta, hogy válaszoljon e
vagy sem.
- Elnézést... - Kirántotta aprócska kezét a
fiú szorításából és táskáját felkapva viharzott ki az ajtón, ami hangosan
csapódott mögötte. Ott abban a pillanatban nem tudta mi tévő legyen, csak
könnyeit útnak eresztve rohanni kezdett minél messzebb. Hallotta, ahogy a nevét
kiáltják, nem foglalkozott vele. Csak egyedül akart lenni.
Gondolatok ezrei töltötték meg fejét. Fogalma
sem volt mi tévő is legyen. Életében most következett el az a pillanat, amikor
nehéz döntésbe ütközött. Váratlanul érte, hogy ilyen hamar következett be.
Gondolta még előtte az egész élet, hiszen még senki mellett sem állapodott még,
nem hozott a világra csodás gyerekeket, még nem érte el az igazi célját.
Hatalmas teher nyomta a vállát.
Nem volt kitűzött cél. Nem volt konkrét
elképzelés hova is megy, csak minél messzebb. Furcsa érzés futott végig a hátán
és rögvest megállt. Oldalra fordítva a tekintetét, megpillantotta az otthonát,
ahol felnőtt, ahol a legkedvesebb emlékei születtek. Könnyes szemeit megtörölve
egy fellángolás hevében magabiztosan indult a bejárat irányába. Az ajtóhoz
lépve mély levegőt vett és belépett. Teljes csend borította el a házat, csak
Stella halk lépteit lehetett hallani.
Volt egy bizonyos szoba, mely titkokat és régi
emlékeket rejtett. Tudta, érezte, hogy most egy rég elnyomott képességét kell
újra a felszínre emelni.
Az ajtó előtt megállt, óvatosan tette kezét a
zárba lévő kulcsra majd finoman lefordította azt. Mintha egy új élet tárult
volna elé, a sok poros és régi holmira tekintve az emlékek folyamatosan
feltörtek. Szeme megakadt egy fehér, koszos lepedőn. Egyetlen mozdulattal
rántotta le azt és a régi zongorát pillantotta meg alatta. Ujjaival csak
óvatosan érintette meg a billentyűket, amik meglepően gyönyörű hangokat adtak
ki. Tudta, hogy ez mind nem véletlen ezért a székre leülve helyezkedett kényelembe
és emelte játékra kezeit. Ahogy
elkezdte figyelmen kívül hagyta a külvilágot, de volt egy megérzése. Valaki ott
volt a közelében. Ez a valaki nem más volt, mint Luke, de nem sokkal később az
aggodalmakkal teli Ashton is megérkezett. Mind a ketten ragyogó tekintettel
figyelték türelmesen a lányt, ahogy belekezd.
Az érzelmek vezérelték a játékában. Abban a
percben egy klasszikus zenét kezdett el, hiszen a régi időkben az a műfaj volt
a mindene. Minden egyes billentyű után beleborzongott a gyönyörbe. A régi
emlékek csak úgy tárultak fel előtte, szinte maga előtt látta, hogy a zenetanár
dicsérte, hiszen az egyik legjobb diák volt, ahogy a zene iránti szeretet hozta
össze Ash-el. Sosem felejti el, hogy a suli utáni időkben mindig fejlesztették
magukat, valami újat tanultak. A gyönyörű idők azok voltak, de egyben maga a
pokol is, hiszen a mássága miatt sokan nem kedvelték, legfőképpen egy bizonyos
személy, Nicole. Minden egyes nap megkeserítette az életét. Könnybe lábadt
szemekkel csapott a zongora billentyűire. Hangosan felzokogott, fájt neki a
múlt, fájt neki a jelen, de tudta, hogy a jövő is fájni fog. Luke oda, akart
lépni hozzá, hogy megvigasztalja, de Ash ebben megakadályozta. Ismerte
Stella-t, tudta, hogy az igazi gyönyör most fog elkezdődni. Stell egy ismert
film főcímdalát kezdte el játszani, ez nem más volt, mint a Csillagok között. Ebbe a játékba
mindenét beletette, teljes átérzéssel szólaltatta meg a zongorát. A lány
fejében minden, ami egész eddig történt, gyerekkorától egészen a mai napig
rövidfilm szerűen játszódott el előtte. Látta saját magát felnőni, hogy mennyi
szeretett vette körül, de mindeközben gyűlöletből sem volt hiány. Elérte a
kitűzött célját, mert legyőzte az ellenségeit. Csak a pozitív dolgokra figyelt
így vált azzá, aki. Mindene megvan. Család, barátok és a szerelme. Ennél a gondolatnál
ismét csak könnyek szöktek a szemébe. Amióta csak az eszét tudja, oda volt
azért a magas srácért a suliban. Sose tudta kiverni a fejéből, és most ha kell,
tűzön-vízen keresztül, de harcol érte. Csakis érte.
- Kell ennél több? - tette fel a kérdést
magának. Mosolyra húzta a száját és minden egyes dallammal együtt egy közös
emlék tárult elé. Mintha csak egy moziba ülne és a saját életének történetét
nézné végig. Csodálatos.
A dal végére már örömkönnyek potyogtak a
fekete fehér billentyűkre. Tudta, érezte, hogy bármi is történjen valaki mindig
mellette lesz. Valaki mindig is fogni fogja a kezét és ez lesz az, amit senki
nem vehet el tőle. Az, ami a boldogságát fogja jelenteni, hogy mindig áll
mellette valaki, legyen az családtag vagy egy barát. Azokat a pillanatokat
boldogan fogja megélni. Összegörnyedve zokogott a zongora felett, melyet már
Ashton már nem hagyott. A lány rögtön a karjaiba zuhant és egyre csak lejjebb
csúszott. Már a földön ülve zokogott a férfi kajaiba.
- Ashton! Én nem így képzeltem az egészet. –
már levegőt alig kapott Stella. Annyira megviselték az elmúlt percekben
hallottak, hogy magatehetetlen. Elképzelése sincsen, mit is fog kezdeni ezek
után. Luke éppen hazaindult volna, de mégis maradt. A falnak támaszkodva
hallgatta végig a beszélgetésüket. – Még semmit nem tettem le az asztalra,
senkinek nem bizonyítottam ráadásul mindenkit magam ellen uszítottam.
- Shh… - csitította a lányt. – Ez nem így van,
hiszen az egész családod melletted van, és beszélhetek a srácok nevében is,
mert a mi családunk része is vagy. Sosem fogunk magadra hagyni. Veled együtt
fogunk küzdeni. – ragyogó szemekkel hallgatta végig a szebbnél szebb szavakat,
de valami mégsem volt rendben.
- Luke? – félve tette fel a kérdést. – Ő is
így gondolja?
- Biztos vagyok benne hercegnőm! Négyünk közül
ő az, aki biztos, hogy a legjobban melletted áll, bár nem tudom, hogy mi is van
most kettőtök között, de az a srác jelenleg nagyon szenved. Érted él-hal. –
Luke kikerekedett szemekkel hallgatta végig, de minden szavával egyet értett. Igaza
volt, hiszen őszintén szerette és még szereti is lányt. Vissza akarja hódítani,
mert nélküle nem élet az élet.
- Tudod Ash. Hiába is próbáltam elfelejteni,
nem sikerült. Minden pillanatban ott volt a fejembe, még néha az őrületbe is
kergetett. – nevette el magát Stella, de Luke is megmosolyogta ezt a mondatot. –
Szeretem őt, de a szívem mélyén még mindig haragszom a rá, hiszen nem egy aprócska
probléma lépett közénk, de képes vagyok neki még egy utolsó esélyt adni. Nála jobb
embert nem ismertem, aki ennyire a tenyerén hordozott volna. – Az utolsó mondat
hallatán Ash csúnyán nézett, mert nem értett egyet. Ő, saját magát is
odasorolta volna, hiszen húgaként tekint a lányra, akiért bármeddig elmenne, de
most ne ő volt a fontos. Nyomott egy puszit a lány homlokára, majd az ajtó felé
indult.
- Én azt javaslom neked, hogy mindezt mond el
újra, de neki. – és rögtön távozott is. Stella tudta, hogy nem hagyhatja
annyiban, hiszen szerette azt a férfit.
- Ha nem akarod újra elmondani, nem kell. Hallottam
minden egyes szavad. – Az a mély rekedtes hang. Különös érzés futott végig
minden egyes porcikáján és az ajtó felé emelte a tekintetét. Türelmesen várt és
csak várt, míg az ajtó mögül egy ismerős alak lépett elő.
- Luke… - Éppen, hogy csak suttogva ejtette ki
a nevét. A férfi egyre csak közelebb lépett a lányhoz majd letérdelt elé. Stell
a karjaiba borulva sírta el magát ismét. Abban a percben elszállt minden mérge,
csak egyre tudott gondolni, hogy újra mellette van.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése