„Fogalmam
sincs, hogy kinek higgyek és kinek ne… Mindenki mást mond, de ami biztos, hogy
az a rohadék még mindig fogságban tartja az én életemet! Ha találkozom, azt
biztos, hogy megemlegeti!” – dühöngött Harold idegesen a fotelben ülve.
ujjait tördelve merengett a távolba vagy éppen az előtte heverő mobilkészüléket
illetve a csodás barátnője által készített remekműveket. Hihetetlen, hogy
mennyire rossz most arra gondolni, hogy az égvilágon nem fog történni semmi,
minden jóra fordul és az élet csak szép lesz, de sajnos ez nem így van. Bármennyire
is erőlködik, nem megy, csak jobban felidegesíti magát ezzel Harry, olyankor
pedig tör, zúz mindent, ami a kezébe kerül. A rémisztő természete megmutatkozik.
Talán napok óta már el sem mozdul a
nappaliból, hiszen arra vár, hátha a lány betoppan, de ez nem így lesz. Azóta
már lehet teljesen gyenge, vagy a legrosszabb… Semmi sincs kizárva és ez az,
ami bosszantja a fiút. Percekkel később viszont hangok szűrödnek a háta mögül
így megfordulva figyel, mikor a kis Emma jelenik meg.
- Miért nem alszol még? – állt fel Harry és
lépett oda az álmosan pislogó kislányhoz. Emm csak felpillantott a nála magasabb
fiúra és szorosan hozzábújt, de nem szólt egy szót sem, Harold tudta, hogy
miért nem – Tudom, hogy nehéz ez neked. Hidd el nekem is, de sajnos nem tudunk
most mit tenni, csak várni. – kísérte a kanapéhoz a lányt majd leültek és
Emma-t az ölébe fektette. Az ott lévő pléddel betakargatta és selymes barna
hosszú tincseivel kezdett el játszadozni, pont úgy, mint szerelmével. Már a
sírás fojtogatta, de mégis erősnek mutatta magát, nem akart gyengének látszani,
de abban a pillanatban a telefon felvillant, üzenetet kapott. Emma felkapta a
fejét mire Harry gyorsan a készülékért nyúlt majd megnyitotta azt, de ami a
szeme elé tárult nem tetsző látványt nyújtott. Egy kép állt ott, melyen
egyetlen szerelme szerepelt. Minden, ami a kezében volt kiesett és felállt a
kislány mellől, aki csak értetlenül nézte végig a fiú reakcióját. Harold
fejéhez kapta mindkét kezét és idegesen túrt göndör fürtjei közé majd a
mellette lévő kis asztalon elhelyezkedő díszvázát kezébe kapta és a földhöz
vágta dühösen felkiáltva. Most volt azon a ponton, amikor már mindenre képes
lett volna. A lány is letekintett a földön heverő telefonra, de mikor
megpillantotta a képet könnybe lábadtak szemei. Borzalmas látvány volt számára
is, ahogy a fiúnak is, de akkor egy határozott mozdulattal fordult meg és
emelte tekintetét Harold-ra.
- Harry elég! Szerinted Lexie ezt akarná? Hogy
így lásson? Hogy féljen tőled? – mély levegőt vett, de hangjában ott rejtőzött
a szomorúság, de a fiú mégis tovább folytatta – Nem ez a legjobb megoldás! Nem
érted? Harry! – kiáltott mögüle Emma, aki könnyeket hullajtva figyelte tetteit,
de mielőtt még bármi is történt volna a továbbiakban a készülék a földön ismét
hangos zörgésbe kezdett. Azonnal kezébe kapja és felveszi.
- Ki az? – szólt bele idegesen a készülékbe.
- Jó estét Mr. Styles. A kapitányságról hívom
önt, híreket kaptunk. – mondta.
- Megtalálták? – kérdezett rá rögtön, de a
vonal másik feléről csak sóhajt hallott.
- Kérem, fáradjon be a kapitányságra és
mindenre választ kap, ez nem telefonon megbeszélendő. – jelentette be, majd a
vonalat bontotta. Alig telt bele pár másodpercbe, hogy Harry felfogta, mi is
történt az előbb, de amilyen gyorsan csak tudott felrohant az emeletre
kabátjáért, majd Emma-t felkapta az ölébe miközben neki is egy kabátot nyomott
a kezébe és rohantak a kocsi felé. Miután bezárta a lakást az autóba beültek és
amilyen gyorsan csak lehetett siettek a helyszínre, hiszen talán ma kiderül,
hogy mi is van Lexie-vel vagy éppen merre van.
Alig pár perces utazás után úgy rontottak be a
kapitányságra és igyekeztek a megbeszélt irodába. Az ajtó kivágódott és
beviharoztak a fiatalok, a kapitány csak tágra nyílt szemekkel figyelte az
éppen most érkezett személyeket, majd megkérte őket, hogy foglaljanak helyet.
- Nos, örülök, hogy ilyen hamar ideértek, de
nagy valószínűséggel megtaláltuk a lány tartozódási helyét, ahol minden
bizonnyal fogva tartják. – kezdett bele. Abban a pillanatban, ahogy ezeket a
szavakat kiejtette a száján Harold szeme felcsillant hiszen, amiért annyira
reménykedett, most itt van. – Az este folyamán egy 20 év körüli fiatalember
ékezett b ide azzal az indokkal, hogy egy lány küldte őt, aki eléggé rossz
állapotban volt egy cetlivel.
- Láthatnám? – kérdezte Harry és abban a
pillanatban a zacskóban lévő cetlit a kezébe vette és olvasni kezdte.
„Aki ezt a levelet olvassa, kérem, értesítsék
Harry Styles-t. Bántani még nem bántott, de hajlamos rá, de nagyon kérem,
valaki segítsen rajtam!” –
eme sorok voltak a papírra írva pirossal, ami eléggé furcsa kinézetű volt. A
fiú értetlenül nézett a kapitányra, válaszra várva.
-A hölgy valószínű, hogy saját vérével írta
ezt a kevés sort, de mielőtt még megkérdezné, tudjuk, hol van, mert a fiú, aki
ma este ezt behozta nekünk pontosan tudja, hol találkozott a lánnyal és azonnal
odamegyünk, még ma. – és ezzel a mondattal intett az egyik emberének, hogy
vezessék azt a fiút eléjük, aki ma megjelent és a kislányra vigyázzanak, míg ők
távol lesznek. Amint találkozott egymással a két fiatal autóba ültek és a
helyszínre siettek.
„Nagyon bízok abban, hogy Lexie-nek semmi
bántódása nem esett” –
járt fejében…
***
A lány nagyot sóhajtva fordult el az ablaktól
és visszasétált az ajtóhoz. Még mindig ugyan ott tart minden, mint ezelőtt.
Ugyan az a cél, hogy Mark minél jobban megkeserítse Lexie életét, de egy
aprócska remény most kék szemeiben, hiszen a segítség bármelyik pillanatban
megérkezhet, de abban a pillanatban kivágódott az ajtó és egy dühös emberrel
találta szembe magát Lex. Most teljesen meg volt rémülve, hiszen ilyen
mérgesnek még soha nem látta a férfit, aki jelen pillanatban vészesen
közeledett. A lány hátrálni kezdett, de a fal útját állta így Mark teljes
testével simult durván a lányhoz és csókokkal hintette be nyakát.
- Tudod, hogy milyen régen meg akartam ezt már
tenni? – egy kaján vigyort terült el arcán és tovább folytatta Lexie kínzását –
A te kis barátod, Harry Styles úgysem jobb nálam, túlságosan is gyáva téged
megfektetni! – Lex nem hitt a fülének, teljesen lesápadt és elgondolkodott.
„Mi az, hogy megfektetni? Miért ez a célja és
mi jogon veszi ilyen módón a szájára a barátom?” – és abban a pillanatban
leesett, hogy mi is a férfi valódi célja, miért tartja itt fogságban. Amilyen
erősen csak tudta próbálta lehámozni magáról Mark erős karjait, de
sikertelenül. A kiabálást is próbálta, végül zokogva, de düh miatt egy óriási
csattanás hallatszott pillanatokon belül. Lex keze által a férfi arcán hatalmas
folt keletkezett, de ezzel akkora fájdalmat okozva neki, hogy félrelökte a
lányt, aki a matracra esve sikított fel. Mark rávetette magát a lányra és
ütötte, rúgta ahol csak érte ezzel óriási fájdalmakat okozva neki. Lexie már
sírva kérlelte, hogy hagyja abba, de ő egyáltalán nem akarta, így a közelben
lévő tűt a kezébe vette és Mark lábába szúrta azt, aki azonnal felkiáltott és
összerogyott. Most volt itt az- az alkalom, hogy minden maradéknyi erejét összeszedje
és meneküljön. Így is tett. A nyitott ajtón keresztül felrohant a lépcsőn majd
a kijáratot megtalálva rohant az utcára, majd onnan arra, amerre csak tudott.
Viszont alig tett meg pár lépést a házból kiérve mikor hangokat hallott maga
mögül. Amilyen gyorsan csak tudott rohanni kezdett, de az-az ember még sántítva
is utol érte és rávetette magát a lányra. Mindketten a földön végezték.
- Azt hiszed, hogy olyan egyszerűen elmész? –
majd kirántott a lábába szúrt tűt és Lexie-nek esett vele. Lex minden erejével
azon volt, hogy lelökje magáról azt a rohadékot, de mégis gyenge volt… Egy
haragos kiáltás után nagy ütést érzett az arcán, ami homályosabbá tett mindent
körülötte, de mégis küzdött tovább. Ütött, rúgott, míg a férfi le nem szállt
róla így hasra fordulva kúszhatott tovább, mikor éles hangokra lett figyelmes…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése