Remélem, hogy elnyeri tetszéseteket!
Jó olvasást!
--------------------------------------------------------------------
Testvéri szeretett
„Ott kint ültem a váróteremben. Aggódtam, de
nagyon, hogy testvérem túléli e a történteket. Ha valami baja lesz neki, én
esküszöm, esküszöm… meghalok. Ő az egyetlen az én szánalmas életemben, aki
közel áll hozzám és, ha baj van mellettem áll. Soha nem gondoltam, hogy egyszer
a kórházban kötünk ki egy aprócska vita miatt, mely tragikusan végződött. Miért
nem én ültem akkor abban a kocsiban? Miért?... Nem akarom őt elveszíteni.”
A lány teljesen maga alatt volt. Minden erejét
összeszedve kezdett el imádkozni a fentieknek és az a remény, amely benne
lakozott csak erősebb lett. Nagyon fontos volt, hogy ne veszítse el bátyját,
hiszen közel áll Ő hozzá, csak Ő az egyetlen, aki tudd húga minden egyes
titkáról, cselekedetéről. Soha nem gondolták, hogy egyszer ez is megtörténik.
A lány kezébe temetett, könnyektől csillogó
arcát felemelte az éppen akkor nyíló ajtóra. Az orvos tette ki onnan lábát,
arcán szomorúság terült szét. Stella azonnal lerohanta a doktor urat, hogy jó hírt
kap e vagy sem.
- Doktor úr, mi van a bátyámmal?
– kérdezte aggódva.
- Nem stabil az
állapota. – nézte át a papírokat sóhajtva, majd tekintetét a lányra emelte - Lehet,
hogy elveszítjük. – mondta az orvos.
- Kérem, tegyenek meg
mindent nekem ő az egyetlen! Nem akarom elveszíteni! Nagyon szeretem! Kérem,
segítsenek rajta! Az egyetlen ember, aki közel áll hozzám! – Stella már szinte
zokogott. Az orvos ruhájába kapaszkodva süllyedt lassacskán a földre. Már az
összeomlás szélén hevert a lány, és doktor is csak reménykedni tudott, hogy a
műtéten minden rendben lesz.
- Mi mindent
megteszünk. – ígérte meg, majd elviharzott a műtőbe, ahova nem olyan régen
tolták át az eszméletlen fiút.
- Stella! – kiáltotta
el magát édesanyám a folyosó végéről. Ahogyan felpillantott anya aggodalmas
tekintetére még jobban magát hibáztatta a történtek miatt. Idegesebb lett, mint
volt. Gyomra ökölnyire szorult és lassan az ájulás következett.
- Anya! – kiáltott
vissza. A nő gyors léptekkel, majd rohanva sietett lányához. Szorosan átölelte
és egymás vállán kezdtek hangos zokogni.
- Mi van Jonathannal?
– kérdezte apja, aki mondhatni érzelemmentesen tekintett lányára. Nem akarta
kimutatni valódi érzéseit, mert attól félt, hogy Stella akkor gyávának látja
majd magabiztos és bátor édesapját.
- Nem stabil az
állapota és lehet, hogy elveszítjük. – mondta miközben hulló könnyekkel borult
ismét édesanyám vállára.
- Nyugodj meg kis szívem.
Az orvos mindent megtesz az életéért. – mondta a nő, hogy megnyugtassa a
zaklatott és ideges lányt. E mondat hallatán csak még dühösebb lett és felállva
ülő helyzetéből a szülei elé állva kiabált velük.
- Ezzel most nem
lettem nyugodtabb. – mondta feszülten, kicsivel, nagyobb hanggal – Inkább kimegyek,
elszívok, egy száll cigit. – és azzal a lendülettel megragadta táskáját és
kisétált az épületből. Nem egy dohányzós ember, de ha stresszes vagy éppen düh
önti el agyát, muszáj lecsillapítani magát valamivel. Tudta, hogy egy száll
vagy akár több cigi nem fog segíteni a helyzeten, de addig is segített lenyugtatni.
Aggódok Jonathanért. Ha nincs mellette, nem érzi magát önmagának. Olyan mintha
nem lenne teljes bátyja nélkül.
„Mit tehetnék, hogy megmentsem?” – engedett utat egyetlen könnycseppnek,
de ekkor hirtelen egy furcsa érzés nyomta el szívét és az esze azt sugallta,
hogy amilyen gyorsan csak tud, rohanjon vissza. Így is tett. Szüleihez lépve
tette volna fel legfontosabb kérdését.
- Minden rendben? –
kérdezte édesanyja, aki még mindig csak aggodalmasan és idegesen üldögélt a
széken, de immár apja mellette ülve ölelte át és simogatta nyugtatóan a hátát.
- Nem. Míg nem tudok
semmit a bátyámról, addig nincs rendben semmi. – mondta kissé idegesen. Abban a
pillanatban a zajos ajtóra pillantottak, egy ágyon fekvő férfit toltak ki. Nem
más volt, mint Jonathan. Szemei még mindig csukva, teste mozdulatlan, jobb lába
és bal keze gipszbe kötve. Stella szája elé kapva kezét nézte végig bátyját,
ahogyan ott fekszik. Megrémisztette a látvány és csak jobban magát hibáztatta.
- Doktorúr, rendbe
jön a fiam? – kérdezte aggódva a nő.
- Most már stabil az
állapota. Biztos vagyok benne, hogy igen. – mondta az orvos – De most kérem, szólok,
ha bejöhetnek. – és azzal a lendülettel beviharzott a szobába, ahova betolták a
fiút. Visszaültek és várakoztak tovább, de már nem volt akkora aggodalom, mint
azelőtt. Kicsit megkönnyebbült Stella, hogy testvére rendbe fog jönni. Most már
csak látni akarta őt.
Az orvos néhány óra múlva kilépett a szobából
és egyenesen a lány felé tartott.
-
Felébredt és azt mondta, hogy Önt szeretné először látni.
– az orvos mosolyogva pillantott a lányra, aki csak boldogabb lett a hír
hallatán. Testvére felébredt és nem fogja elveszíteni őt soha. – Jöjjön utánam.
– Stella engedelmesen sétált a férfi után.
„Nem is tudom elmondani, hogy mennyire aggódtam testvéremért. Soha
többet nem akarok ilyen helyzetbe kerülni. Soha! Most viszont olyan boldog
vagyok, hogy Jonathan felébredt és a felépülés irányába halad, bár még mindig
hibáztatom magam ezért, persze soha nem fogom megbocsátani magamnak a mai
napot!” - Mikor belépett csak azt hallotta, hogy a fiú hozzá beszél.
- Te vagy az Stella?
– kérdezte Jonathan picit akadozva és halkan.
- Igen, én vagyok. –
lépett közelebb az ágyhoz. Kezét bátyja kezére rakta és az ágy szélére ülve figyelte
tovább a fiút.
- Minden rendben
lesz. – mondta – És kérlek ne okold magad a történtek miatt, nem a te hibád. –
értette meg a lánnyal, hogy semmi oka nincs arra, hogy saját magát hibáztatva
éljen tovább.
- De akkor is…
- Csak semmi de! –
szakította félbe – Minden a legnagyobb rendben lesz! – Stella csak mosolyogva
tekintett a fiúra, aki viszonozta azt.
- Nem is kívánhatnék
nálad jobb testvért. Semmiért sem cserélnélek le. – mondta Jonathan miközben
mosolyra húzta száját.
mosolyra húzta száját.
„Én csak mosolyogtam és
örültem, hogy a bátyám jól van. Remélem ilyen eset csak egyszer volt az
életemben, mert nem szeretnék megint a testvéremért aggódni, de most csak egyetlen
egy valami számított, hogy Ő jól van, és nem fogom elveszíteni soha, soha, soha
többet.”.