Szösszenet

 Ez a kis "novella" fogalmam sincs, hogy hogyan is jutott az eszembe, de egy élmény volt a megírása. Nekem is van egy testvérem, akit mindennél jobban szeretek és nem akarom elveszíteni, akárhányszor is kíván, bár ne létezne. Mind minden testvérnek, nekünk is vannak vitáink, de ennek ellenére is szeretem...
Remélem, hogy elnyeri tetszéseteket!
Jó olvasást!

--------------------------------------------------------------------

Testvéri szeretett

 „Ott kint ültem a váróteremben. Aggódtam, de nagyon, hogy testvérem túléli e a történteket. Ha valami baja lesz neki, én esküszöm, esküszöm… meghalok. Ő az egyetlen az én szánalmas életemben, aki közel áll hozzám és, ha baj van mellettem áll. Soha nem gondoltam, hogy egyszer a kórházban kötünk ki egy aprócska vita miatt, mely tragikusan végződött. Miért nem én ültem akkor abban a kocsiban? Miért?... Nem akarom őt elveszíteni.”

 A lány teljesen maga alatt volt. Minden erejét összeszedve kezdett el imádkozni a fentieknek és az a remény, amely benne lakozott csak erősebb lett. Nagyon fontos volt, hogy ne veszítse el bátyját, hiszen közel áll Ő hozzá, csak Ő az egyetlen, aki tudd húga minden egyes titkáról, cselekedetéről. Soha nem gondolták, hogy egyszer ez is megtörténik.

 A lány kezébe temetett, könnyektől csillogó arcát felemelte az éppen akkor nyíló ajtóra. Az orvos tette ki onnan lábát, arcán szomorúság terült szét. Stella azonnal lerohanta a doktor urat, hogy jó hírt kap e vagy sem.

 - Doktor úr, mi van a bátyámmal? – kérdezte aggódva.

 - Nem stabil az állapota. – nézte át a papírokat sóhajtva, majd tekintetét a lányra emelte - Lehet, hogy elveszítjük. – mondta az orvos.

 - Kérem, tegyenek meg mindent nekem ő az egyetlen! Nem akarom elveszíteni! Nagyon szeretem! Kérem, segítsenek rajta! Az egyetlen ember, aki közel áll hozzám! – Stella már szinte zokogott. Az orvos ruhájába kapaszkodva süllyedt lassacskán a földre. Már az összeomlás szélén hevert a lány, és doktor is csak reménykedni tudott, hogy a műtéten minden rendben lesz.

 - Mi mindent megteszünk. – ígérte meg, majd elviharzott a műtőbe, ahova nem olyan régen tolták át az eszméletlen fiút.

 - Stella! – kiáltotta el magát édesanyám a folyosó végéről. Ahogyan felpillantott anya aggodalmas tekintetére még jobban magát hibáztatta a történtek miatt. Idegesebb lett, mint volt. Gyomra ökölnyire szorult és lassan az ájulás következett.

 - Anya! – kiáltott vissza. A nő gyors léptekkel, majd rohanva sietett lányához. Szorosan átölelte és egymás vállán kezdtek hangos zokogni.

 - Mi van Jonathannal? – kérdezte apja, aki mondhatni érzelemmentesen tekintett lányára. Nem akarta kimutatni valódi érzéseit, mert attól félt, hogy Stella akkor gyávának látja majd magabiztos és bátor édesapját.

 - Nem stabil az állapota és lehet, hogy elveszítjük. – mondta miközben hulló könnyekkel borult ismét édesanyám vállára.

 - Nyugodj meg kis szívem. Az orvos mindent megtesz az életéért. – mondta a nő, hogy megnyugtassa a zaklatott és ideges lányt. E mondat hallatán csak még dühösebb lett és felállva ülő helyzetéből a szülei elé állva kiabált velük.

 - Ezzel most nem lettem nyugodtabb. – mondta feszülten, kicsivel, nagyobb hanggal – Inkább kimegyek, elszívok, egy száll cigit. – és azzal a lendülettel megragadta táskáját és kisétált az épületből. Nem egy dohányzós ember, de ha stresszes vagy éppen düh önti el agyát, muszáj lecsillapítani magát valamivel. Tudta, hogy egy száll vagy akár több cigi nem fog segíteni a helyzeten, de addig is segített lenyugtatni. Aggódok Jonathanért. Ha nincs mellette, nem érzi magát önmagának. Olyan mintha nem lenne teljes bátyja nélkül.

 „Mit tehetnék, hogy megmentsem?” – engedett utat egyetlen könnycseppnek, de ekkor hirtelen egy furcsa érzés nyomta el szívét és az esze azt sugallta, hogy amilyen gyorsan csak tud, rohanjon vissza. Így is tett. Szüleihez lépve tette volna fel legfontosabb kérdését.

 - Minden rendben? – kérdezte édesanyja, aki még mindig csak aggodalmasan és idegesen üldögélt a széken, de immár apja mellette ülve ölelte át és simogatta nyugtatóan a hátát.

 - Nem. Míg nem tudok semmit a bátyámról, addig nincs rendben semmi. – mondta kissé idegesen. Abban a pillanatban a zajos ajtóra pillantottak, egy ágyon fekvő férfit toltak ki. Nem más volt, mint Jonathan. Szemei még mindig csukva, teste mozdulatlan, jobb lába és bal keze gipszbe kötve. Stella szája elé kapva kezét nézte végig bátyját, ahogyan ott fekszik. Megrémisztette a látvány és csak jobban magát hibáztatta.

 - Doktorúr, rendbe jön a fiam? – kérdezte aggódva a nő.

 - Most már stabil az állapota. Biztos vagyok benne, hogy igen. – mondta az orvos – De most kérem, szólok, ha bejöhetnek. – és azzal a lendülettel beviharzott a szobába, ahova betolták a fiút. Visszaültek és várakoztak tovább, de már nem volt akkora aggodalom, mint azelőtt. Kicsit megkönnyebbült Stella, hogy testvére rendbe fog jönni. Most már csak látni akarta őt.

 Az orvos néhány óra múlva kilépett a szobából és egyenesen a lány felé tartott.

-          Felébredt és azt mondta, hogy Önt szeretné először látni. – az orvos mosolyogva pillantott a lányra, aki csak boldogabb lett a hír hallatán. Testvére felébredt és nem fogja elveszíteni őt soha. – Jöjjön utánam. – Stella engedelmesen sétált a férfi után.

 „Nem is tudom elmondani, hogy mennyire aggódtam testvéremért. Soha többet nem akarok ilyen helyzetbe kerülni. Soha! Most viszont olyan boldog vagyok, hogy Jonathan felébredt és a felépülés irányába halad, bár még mindig hibáztatom magam ezért, persze soha nem fogom megbocsátani magamnak a mai napot!” - Mikor belépett csak azt hallotta, hogy a fiú hozzá beszél.

 - Te vagy az Stella? – kérdezte Jonathan picit akadozva és halkan.

 - Igen, én vagyok. – lépett közelebb az ágyhoz. Kezét bátyja kezére rakta és az ágy szélére ülve figyelte tovább a fiút.

 - Minden rendben lesz. – mondta – És kérlek ne okold magad a történtek miatt, nem a te hibád. – értette meg a lánnyal, hogy semmi oka nincs arra, hogy saját magát hibáztatva éljen tovább.

 - De akkor is…

 - Csak semmi de! – szakította félbe – Minden a legnagyobb rendben lesz! – Stella csak mosolyogva tekintett a fiúra, aki viszonozta azt.

 - Arról majd én gondoskodni fogok. – jelentette ki a lány.

 - Nem is kívánhatnék nálad jobb testvért. Semmiért sem cserélnélek le. – mondta Jonathan miközben
mosolyra húzta száját.

„Én csak mosolyogtam és örültem, hogy a bátyám jól van. Remélem ilyen eset csak egyszer volt az életemben, mert nem szeretnék megint a testvéremért aggódni, de most csak egyetlen egy valami számított, hogy Ő jól van, és nem fogom elveszíteni soha, soha, soha többet.”.