26. Chapter

 Ott feküdt mozdulatlanul, semmi jelet sem adva. Testét és arcát kék, zöld foltok csúfították el, de már csak annyi láttál rajta, hogy ő feladta, nem képes tovább küzdeni az életéért, hiszen már senkiben sem volt ott az a bizonyos remény, csak egy valakibe! Ő nem más, mint Harry.

 Ő volt az-az ember, aki minden idejét ott töltötte a lány mellett. Mindig elmesélte, hogy mi is történik a fiúkkal és a húgával. Minden nap elmondta vagy milliószor, hogy tartson ki, legyen erős és természetesen nagyon szereti.

 A szoba ajtaja hangosan kivágódott, melyen egy nővér lépett be. Harry felriadt a hangos zajokra, majd mikor megpillantotta, ki is az, álmos szemeit megdörzsölve nézett a mellette fekvő szerelmére, aki még mindig mozdulatlanul feküdt. Könny szökött szemeibe, hiszen elszomorította a látvány, nem akarja tovább így látni, de szereti és kitart!

 Tekintetét a nővérre emelte és egy erőltetett mosollyal köszöntötte.

 - Jó reggelt.

 - Önnek is. – viszonozta kedvességét a hölgy, miközben ellenőrizte a gépeket és a beteg állapotát, de szemet szúrt neki a fiú látványa – Nagyon fáradtnak tűnik. Menjen nyugodtan haza pihenni. Mi vigyázzunk a kisasszonyra. – ejtette ki eme egyszerű szavakat, de minden egyes mondat Harry-t dühítette fel. Azonnal átfutott az agyán az előbb hallottak és elgondolkozott:

 „Neki vajon milyen érzés lehet ez? Neki talán csak egy beteg az itt fekvő lány, de nekem életem értelme küzd. Neki talán nem esik nehezére így látni, nekem igen. Neki talán könnyű lenne hazamenni és pihenni, nekem nem! Neki talán nem okoz szomorúságot, ha eltávozik, de az én életem értelmét elveszíti!

 Ő biztos, hogy soha nem fogja ezt átérezni, hiszen nem az ő családtagja, esetleg párja fekszik itt, akinek az állapota pillanatok alatt lehet menthetetlen.” – ezek után csak próbálta lenyugtatni magát. Nem akart semmilyen bajba belekeveredni, de szívesen osztotta volna ki az ágy túloldalán álló nőt, így szépen, lassan felállt helyéről és mély levegőt vett. Hátat fordítva a nővérnek az ablakon kitekintve igyekezett befogni száját, nem tudott uralkodni magán. Megfordulva lépkedett ismét lassan a hölgy felé és szóra nyitotta a száját.

 - Nem szeretnék magával kiabálni, de ha továbbra is ilyeneket merészel mondani nekem a barátnőm előtt, akkor azt nagyon meg fogja bánni. – mondta lassan és tagoltan – Nem tudom, hogy magának milyen lenne, ha az ön szerette feküdne itt ilyen állapotban. Nyugodtan menne haza? – kérdését feltéve lezárta a témát. Nem óhajtott tovább foglalkozni vele és csak egyedül akart lenni újra, így ezzel a lendülettel visszaült helyére és megfogta Lexie kezét.

 - Azt hiszem, hogy itt végeztem. – határozott, gyors mozdulatokkal nyomta le a kilincset majd távozott. Az ajtó becsukódása után ismét egyedül voltak, csak ketten.

***

 A csend túl nagy, az ajtó túloldalán mozgolódó embereket lehet hallani, a kinti szélnek hangját, a vízcseppek csöpögését, a bogarak zümmögését… mindent és ez már néha őrületbe kerget mindenkit, Harold-ot is beleértve. Immár 2 kerek hónapja van kómában, ami még jobban elszomorítja. Belegondolva is rossz, de hogy ez megtörtént még szörnyűbb, viszont hogy figyelmét kicsit elterelje zsebébe nyúlva előhúzta telefonját és fellépett a világhálóra, mi hírek is terjednek a kinti életben. Ahogy megnyitott egyik oldal után a másikat csupa hazugságokat olvasott. Szennylap az összes, és ezzel is csak jobban felhúzta magát. Félretéve a készüléket, Lex-re pillantott bocsánatkérően.

 -Nem szívesen teszem meg, de muszáj elmennem egy percre, ígérem, hogy sietek. – homlokára nyomva egy csókot engedte el kezét és indult ki a kórteremből. Az ajtót kinyitva tekintett még vissza, majd sietősen lépésekkel igyekezett a közeli büféhez. Amint megérkezett odarohant az automatához, hogy igyon egy kávét, mellyel reményei szerint tovább tudja ébren tartani magát.

 A forró italelkészülése után kivette azt és lassan kortyolgatva ment a kijárat felé, hogy szívhasson egy kis friss levegőt. Ismét beleivott italába mikor már éppen lépett volna ki az orvos zavarta meg. Megfordulva végigmérte az előtte álló személyt, aki csak lihegve jelezte, hogy sietett utolérni őt, de a legaggasztóbb az arckifejezése volt. Harold nem tudott semmi másra gondolni, hogy valami történt, ami nem jó.

 - Uram… - kapkodta a levegőt – Híreket hoztam a hölgy állapotáról.

 - Nyögje már ki, kérem! – idegeskedett.

 -A kedves barátnője… fel… felébredt. – mondta ki azokat a szavakat, melyeket már régen akart hallani a fiú, de mire felfogta mit is mondtak neki az előbb már azon kapta magát, hogy rohan a lány szobája felé. Percekbe sem tellett már ott állt az ajtó előtt és berontott azon, de arcáról azonnal eltűnik az a mosoly. A szoba teljesen üres! Kétségbeesetten rontott be a kórteremhez tartozó fürdőbe, de ott sem talált senki. Kirohant és végigjárva az egész kórházat aggódóan rohangált, de beleütközött a nem rég látott orvosba.

 - Dr Úr! Hol van a barátnőm? – tette fel rögtön a kérdést nem várva meg semmit.

 - Ezt meg hogy érti?

 - Úgy hogy nincs a szobájába. Üres és végigjártam az egész épületet. Sehol sem találom. – abban a pillanatban az úr gyorsütemben rohant le a másodikról a földszintre, ahol a lány kórterme volt. Amint megérkeztek az ajtó ismét kicsapódott. Változatlanul állt ott minden, de a lány valóban nem volt ott. Ekkor figyelmesek lettek a nyitott ablakra így két lehetőség volt, vagy kiszökött, vagy elrabolták.

 - Eltűnt! – jelentette ki az orvos, de végszóra érkezett egy üzenet Harry-nek. Előhalászva a készüléket megnyitotta a neki szánt levelet és olvasni kezdte.

 „Meglepetés Mr. Styles!

 Remélem, nem haragszik, hogy a legnagyobb értékét elvittem! Szándékosan tettem és ne is álmodj róla, hogy visszakapja. Az enyém marad mindörökké!

Üdv.: Az ellenséged”

 Dühösen rontott ki a kórteremből majd az épületből és igyekezett haza. Beszállt autójába és a motort elindítva taposott a gázra és indult el. Útközben tárcsázta a fiúkat majd a rendőrséget, hiszen most nagyobb a gond.