Azok a baleseti pillanatok nagyon gyorsan
történtek. Hogy végül mi is történt igazán?
„Az első
félelem érzett akkor jött rám, mikor Lex felkiáltott.. Soha nem gondoltam
volna, hogy komoly baj lesz belőle. A féket valaki szándékosan tette tönkre így
a következő pillanat, hogy félrerántom a kormányt és tovább hajtok, de az autó
megállt. Egy fába mentem bele, esélyem se lett volna még azt is kikerülni. Magamat
okoltam mindenért, hogy már megint csak bajt hoztam a lány életébe… Hogy mi a
következő pillanat? Az, hogy sajgó fejem miatt kinyitottam szemeim és akkor tudtam,
hogy mi történt igazán. Kitekintettem a törött üvegen, ahonnét csak rémült
embereket láttam. Valaki telefonált, páran rémülten figyeltek, de többen
próbáltak segíteni. Én csak oldalra tekintettem, ahol az eszméletlen barátnőmet
láttam. Megrémített a látvány, mert ekkor nyílalt belém egy olyan érzés: Lehet,
hogy megint elveszítem!
Fogalmam sem volt, hogy mit tegyek, de erőm se
volt semmihez. Lassan a maradék energiámmal megfogtam szerelmem kezét és
megszorítva azt újra elsötétült minden. Most már csak hangokat hallottam,
méghozzá egy mentőautó hangját, ami bizonyára értünk jött. Éreztem, hogy valaki
vagy valakik kiemelnek a járműből és ezzel el kell engednem Lex kezét, akit
valószínű, hogy mások mentettek ki. Hordágyra fektettek és egy ajtócsapódás a
leges legutolsó emlékem a történtekből… Hogy Lexie-vel mi történt? Nem e
szenvedett komolyabb sérülést vagy éppen az életéért küzd? Nem tudom…” – ezek voltak az utolsó
gondolatok Harold fejében és csak reménykedett, hogy a lánynak nincsen komoly
baja. Ha a fék nem lenne elvágva, vagy lassabban vezetet volna, akkor talán nem
történik meg ez, de mindvégig is Harry csak magát okolja a történtek miatt,
holott nem az ő hibája. Mint utólag is megállapították nem a fiú volt a hibás.
A balesetről az egész világ hallott, még a
rajongók is. Mindenki aggódott Harry miatt, de Lexie miatt is, hisz vannak,
akik elfogadják Harold döntését és a lány első képregényei is híresebbek
lettek. A srácok mindannyian aggódtak, hiszen a barátaikról van szó. Nem egy
álmatlan éjszakát töltöttek ott a folyosón, hogy hátha valami csoda folytán
valamelyikük felébred… de teljesen reménytelennek nézett ki a helyzet. Senki
sem akarta feladni, de már 1 teljes hónap múlva senki sem járt ott, csak egy
valaki… Louis. Ő volt az, aki mindenkinél jobban reménykedett, hogy jobb lesz
minden.
1 hónap elteltével is ő volt az, aki ott ült a
két fiatal ágya mellett. Mindegyikőjükre rápillantott és könnybe lábadtak a
szemei. Nem számított arra, hogy a sors így hozza.
- Nem hallhatnak meg ilyen fiatalon! Még
előttük az egész élet! – mondogatta majd az ablakon keresztül a kék égre
tekintett és folytatta – Nem veheted el tőlük az életet! Mire rendeződtek a
dolgaik, megint valami történik, ami szétválaszthatja őket! Kérlek segíts
rajtuk és ne vedd el tőlünk őket! – emelte feljebb hangját – Egyedül hagynád
Emmát? Neki csak a testvére maradt és a barátja. Harry… Nem veheted el őket
tőle… - halkult el, de ekkor nyöszörgést hallott jobb oldala felől. Harold
ébredezett.
- M-mi t-történt? – próbált felülni kevesebb
sikerrel.
- Nyugodj meg haver! – segítette Louis –
Minden a legnagyobb rendben.
- Lexie… - jutott eszébe a baleset- Lexie?
Vele mi van? – ült fel nagy lendülettel és tekintetét le sem vette barátjáról,
aki szomorkodva emelte fel fejét és tekintett Harold-ra majd a szembe lévő
ágyra, ahol az eszméletlen, törékeny lány feküdt. Harry azonnal kiugrott az
ágyból és odarohant szerelméhez, aki semmit nem csinált csak csukott szemekkel,
mozdulatlanul feküdt. – Ez mind az én hibám! – patakzottak könnyei. Nem akarta
újra elveszíteni, de már a baleset napján is ettől félt, de ez az érzés most
erősödött. Bármire képes lett volna most, hogy újra láthassa a lány mosolyát
vagy a csillogó kék szemeit, bármit, de ezen nem tudott segíteni. Csak
reménykedni, hogy Ő is hamarosan felébred.
Louis lassan odasétált barátja mellé és kezét
vállára tette. Harry felé fordult, aki válaszra várt.
- Ő kevésbé sérült meg, mint te… de neki
lassabban tart a javulás. – mondta.
- Mióta keszik itt? – kérdezte.
- Amióta te, 1 kerek hónapja. – ejtette ki Lou
– Már az orvosok is feladták a reményt, de te felkeltél… Ő viszont még nem.
***
egy
lépést sem mozdult el a lány mellől. Még 1 hónapra rá sem ébredt fel Lexie. Már
teljesen felépült, de még mindig nem ébredt fel a kómából. Harry minden
éjszakát mellette töltött és minden egyes nap beszélt hozzá. Már egy naplóba is
belekezdett, hogy hátha az égiek meghallgatják őt, ha szavakban nem, de írásban
igen és segítenek abban, hogy a lány is küzdjön az életéért és térjen vissza
hozzá.
„Fogalmam
sincs, hogy már hányadik napja írok ebbe a kis füzetbe. Minden egyes napon
igyekszem megörökíteni és közben kérlelni a mellettem fekvő lányt, ha hallja és
látja is, hogy ne adja fel. Küzdjön az életért és gondoljon a húgára, aki
nélküle nőne fel. Nem szabad meghalnia! Tudom, hogy senki nem és még ő sem
engem tart hibásnak, de én mélyen legbelül magamat okolom mindenért! De akkor
nem okolnám magamat, ha ő mondaná a szemembe, hogy igenis „Nem te voltál a
hibás!”!
Rengeteget gondolkoztam és arra jutottam, hogy
én mindennél jobban szeretem ezt a lányt és belehalnék, ha elveszíteném. Vele
akarom leélni az életemet! Már döntöttem és amint felébred cselekedni is fogok ezek
érdekében! Viszont így visszagondolva az első találkozásunkra, már akkor
teljesen belehabarodtam. Megbabonáztak gyönyörű kék szemei és olyan jó volt
megosztani vele a személyes gondjaimat, dolgaimat a kettesben töltött
beszélgetés folyamán. Felemelő érzés volt, de utána ismét csak szenvedtem. Minél
előbb találkozni akartam vele, de semmit sem tudtam róla. Utána kutattam és
rátaláltam az otthonára, de mikor azt is megtudtam, hogy barátja van, kissé
összeomlottam. Nem számítottam erre, de nem adtam fel. Egy nap meg is
látogattam és persze szerencsés pillanatnak gondoltam hisz én voltam csak ott,
aki megmentette, megvigasztalta és mikor elmesélte az okát én cselekedtem!
Mertem kimondani neki azt, ami a legjobb döntés volt, de aztán ismét elszúrtam
minden. Magára hagytam, amit soha az életben nem szabadott volna. Megbántam és,
mikor haza is mentem volna hozzá ismét egy férfival láttam, aki miatt megint
teljesen összetörtem. Visszautaztam édesanyámhoz és testvéremhez, Gemma-hoz.
Napokig, hetekig be voltam zárkózva a szobámba és csak ritkán jöttem ki onnan.
Egyik nap viszont Gemma elkapott és, ha ő nincs akkor nem hiszem, hogy egyhamar
cselekedtem volna. Hogy őt idézzem:
„Semmit sem szabad feladni. Ha Ő kell neked,
hát akkor küzdj érte.”
Hálás vagyok neki, és szerintem életem végéig
az is maradok viszont ismét óriási baj történt. A rajz, melynek hátulját
olvastam azonnal a karjaimban akartam őt tudni és minél hamarabb biztonságos
helyre vinni, de tragédia lett a vége. Balesetet szenvedtünk és 1 hónapig
kómában feküdtem, míg ő már 2 hónapja fekszik mozdulatlanul. Nagyon kérlek
Lexie, szerelmem, egyetlenem, hogy ne add fel és küzdj az életedért.
Mindenkinek szüksége van rád, de legfőképpen a húgodnak és nekem! Remélem, hogy
hallod ezeket a sorokat, melyeket hangosan írok melletted és nem hagysz minket cserben…
Légy erős és legyél újra velem!” –
ezekkel a sorokkal zárta le. Immár az utolsó lap volt melyet ezekkel az
érzelmes mondatokkal töltött meg. Ismét csak reménykedett. hiszen nem tudott
mást tenni…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése