Emma elindult a zajok felé, de közben
iszonyatosan félt. Fogalma sem volt, hogy ki lehet az ilyen korán, de amint a
lépcső aljához ért ismerős hangok csapták meg fülét. Szívverésének ritmusa
azonnal helyreállt majd lépteit gyorsabb tempóra vette, de amint a lépcső
aljánál járt megtorpant és óvatosan a falhoz simulva tekintett ki mögüle.
Mindenki a kanapén ülve beszélgetett kivéve Harry-t és Lexie-t. Egy pillanatra
elgondolkodott, hogy mivel is lepje meg ezeket a jómadarakat, de aztán
felgyulladt az a bizonyos égő a feje felett és ördögi mosoly ült ki
arcára.
***
Egy gyönyörű park
felé vették az irányt, hiszen így reggeli után sosem árt a séta. Nem volt se
meleg, se hideg, pont kellemes, de miközben sétálgattak Harry-ből egyre és
egyre több szó jutott ki szájából. Szinte már a lány szóhoz sem jutott, hiszen
Harold csak beszélt és beszélt, de amint megérkeztek az uticélhoz kiszemeltek
egy fa alatt elhelyezkedő üres padot majd leülve tovább folytatták a beszélgetésüket.
Remekül érezték magukat egymás társaságában. Olyan jól kiegészítették egymást, mintha
testvérek lenének, hiszen befejezik egymást, mondatait és talán a véletlen műve
vagy a sors egymásnak teremtette őket viszont a lány nehezen tudott önmagát
adni Harry jelenlétében, hisz most döbbent rá, hogy az első pillanatoktól fogva
beleszeretett a fiúba. Elvarázsolták a gyönyörű smaragdzöld szemei, az
ellenállhatatlan mosolya és a roppant elragadó kisugárzása. Minden, ami egy
férfiban lennie kell, benne megvan és Lexie pont ezért viszonyul hozzá úgy
ahogy, nem tudd ellent mondani az érzéseinek. Míg ezeken gondolkozott a lány
Harry egy kérdést tett fel neki, de kétszer is…
- Lexie! Hahóóó… –
legyezett a szeme előtt a fiú.
- Tessék? Bocsi csak
egy picit elbambultam. –próbálta leplezni pirultságát, hiszen ismét tekintete
Harold gyönyörű szemeire tévedt. Ahogyan csillogott az a zöld szempár már
elolvadt tőle az ember és ekkor értette meg a lány, hogy miért is rajong ennyi
rajongó a mellette ülő személyért.
- Azt látom. –
mosolyodott el. Ez volt az a pillanat, mikor el tudott volna futni, de nem
tette. A csodás mosoly a gödröcskéi egyszerűen tökéletesebbé teszik Harry-t és
ez Lex-nek nagyon tetszik. – Akkor felteszem a kérdést harmadszorra is: Hogyan
tudtad meg valójában, hogy megcsalt e az ex pasid?
- Ezt már elmondtam
egyszer, nem? – lepődött meg a kérdésen Lexie, de ugyan úgy a vidámság is
eltűnt a kedvéből. Mire már kezdte elfelejteni, valaki megint felhozza a
kérdéseket, melyekre válaszolni kell. Ezt utálta eben a világban, hogy minden
egyes ember kérdez olyan dolgokat, melyek néha feldúlják a másik érzelmeit.
- Talán, de nem
emlékszem. Érdekel, hogy miért is kell meglakolnia. – szorította ökölbe kezét,
mely feltűnt a lánynak.
„Talán számítanák
neki? Fontosnak tart és megtesz bármit azért, hogy boldog legyek?” – a
gondolatok, mint mindig is csak kérdésekből álltak, melyek megválaszolatlanok.
- Hagyd, Harry! Semmi értelme nem lenne.
- Hiszen még bántott
is! Emlékszel? – egyre dühösebben ejtette ki a szavakat a száján.
- Bár ne emlékeznék… -
arcát tenyerébe temette és halk zokogásba kezdett. Nem akarta újra maga előtt
látni az egészet. Csak fájdalmat és szomorúságot okoz neki. Elszaladni lett
volna kedve, de amint ezzel megpróbálkozott egy erős kéz megragadta csuklóját
ezzel megakadályozva, hogy elrohanjon, de nem sokkal később már védelmező karok
ölelték szorosan.
- Ne haragudj, nem
akartam… - mondta Harry, aki már megbánta az előbbi dolgot, hiszen ismét
szenvedni látta azt a lányt, akiért küzd, hogy ismét mosolyogni lássa, de ezzel
most mindent elrontott.
- Menjünk haza. –
jelentette ki halkan a lány és azonnal gyorsütemben indultak vissza.
***
Halkan a kanapé mögé
osont, majd várt pár pillanatot, hogy meggyőződjön arról, hogy senki nem vette
észre. Amint tiszta volt a helyzet kiugrott a kanapé mögül és hangosan elkiáltotta
magát. A többiek azonnal a hang felé kapták tekintetüket és együtt ordítottak
vele, hiszen megijedtek. Amint leesett nekik, hogy csak Emma, mindenki szaporán
kapkodva a levegőt, kezét a mellkasához szorítva tekintettek a lányra, aki csak
hangosan nevetve leült a többiek közé.
- Látjuk, hogy remekül
szórakozol. – szólalt meg Zayn, aki már megnyugodott, de a többiek láttán őt is
elkapta a röhögő görcs, de visszafojtotta, de az előbbi jelenetet egy hangos
ajtócsapódás zavarta meg. Mindenki felfigyelt és a hangok irányába tekintettek.
Hirtelen megjelent egy kisírt szemű alak, aki nem más volt, mint Lexie, majd
elrohant.
- Lexie! – kiáltott
utána Harry, aki nem sokkal később mindenki látókörébe került. Nagyot sóhajtva
lépett a nappaliba és a kezében lévő ruhadarabot mérgesen a földre dobta. – A
francba! – dühös volt, hiszen magát okolta, hogy ismét elzárkózott előle a
lány, persze a többiek csak értetlenül tekintettek Harry-re.
- Mi történt? – tette
fel kérdését Liam, aki csak a dühös fiúra tekintett, de ugyanígy tettek
mindannyian. Harold szóra nyitotta volna ajkait, de Emma a választ meg sem
várva rohant fel nővére után. A többiek nem foglalkoztak vele, egy pillanatra
sem vették le szemüket a fiúról, de tekintetük akár lyukat égethetett volna
rajta, de ennek ellenére elkezdte mesélni, hogy mi is történt valójában. Ahogy
újra végiggondolta egyre jobban mérgesebb lett saját magára, hiszen teljesen
biztos volt abban, hogy Lexie újra boldog, de ismét elcseszte az egészet egy
hülye kérdéssel.
- Megoldjuk! – mondta
Niall, aki csak kezét Harry vállára tette.
- Még ma újra vidám és
gondtalan ember lesz Lexie-ből! – állt fel Louis – Fogadni merek, hogy Emma
dolgozik azon, hogy az este velünk tartson.
- Gondolod? – kérdezte
Harold.
- Biztos vagyok benne!
– mosolyogva kacsintott egyet majd leültek és beszélgetni kezdtek és vártak.
Vártak, hogy Emma sikerrel járt e a nővérével kapcsolatban. Halálos csend és
mozdulatlanság uralkodott egy ideig, míg nem hallottak zajokat a lépcső felöl…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése