A bejárati ajtó felöl a hangok egyre
hangosabbak lettek. A lány meg volt rémülve hisz rosszra számított, talán
megint Mark akarja életét megkeseríteni, vagy éppen büntetni, amit tett vele.
Nem akarta, hogy megint történjen valami, de gondolatai most elszálltak és a
hangokra figyelt, amikor aztán nagy csörömpölés hallatszott. Lexie nagyon
megijedt és már teljes kétségbeeséssel rohant a legközelebbi szobába ahol
kulcsra is zárta az ajtót. Hátát nekitámasztotta a falnak és lassan csúszott
lefele. A földön ülve lábait maga alá húzta és sírva temette arcát a térdeire
hajtva. Ekkor talán csak percekkel később már ismerős hangokat hallott… Louis…
- Hol van Lexie és ki vagy? – emelte fel
hangját Loui. Dühös volt, méghozzá nagyon. Mutatóujját a férfi felé szegezte és
összeszűkült szemekkel meredt rá, míg a háta mögött álló személyeket védte.
- Jonathan! – Emma boldogan ejtette ki ezt a
evet és nem törődve Louis-al odarohant hozzá és a nyakába ugrott.
- Jonathan?! – csendült fel El és Loui hangja
egyszerre a meglepődöttségtől. Egymásra néztek majd pedig ismét az előttük
állókra, de ekkor az ottani ajtó zárja kattant egyet. Mindenki tekintete
azonnal oda szegeződött mikor lassan nyílott az, melyen Lexie lépett ki.
- Itt vagyok, és ne támadjatok rá így. Ő csak
egy ártatlan rokon. – mondta a lány. Azonnal Jon elé lépett, de mindezek közben
tekintete a padlót fürkészte, de aztán eszébe jutottak az előbb beszél dolgok. –
De mégsem annyira ártatlan, hiszen majdnem elvesztettem a húgom illetve a
normális életem. – Ennek a mondat végére két személy kivételével mindenki
értetlenül figyelt és hallgatott. A lány dühösen lépett közelebb és nála talán
egy fejjel magasabb férfihoz és egy hatalmas pofon kíséretében hátrébb lépett
húgával együtt. Jon egy „Sajnálom”
után arcának sajgó részéhez emelte kezét és leült a legközelebbi fotelba. Senki
nem tudott róla, hogy ő él, senki nem tudott róla, hogy itt van és már senki
nem értett semmit. – Várj! – rázta meg fejét Louis és kezét felemelte – Már teljesen
megzavarodtam. – Lexie felsóhajtott majd a falnak dőlve jelzett a többieknek,
hogy foglaljanak helyet és belekezdett a mesélésbe. Életének talán minden apró
kis részletét is elmesélte. – És erről nekünk miért nem szóltál? – lépett közelebb
Loui a lányhoz.
- Mert évek óta nem hallottam felőle és mire
itt volt már elfelejtettem szólni. – nézett az immár előtte álló fiú szemeibe
bocsánatkérően – Tudom, hogy ezzel megrémisztettelek benneteket… - ekkor aztán
nagy lett a csönd. Mindenki csak nézte a másikat, de senki nem szólt egy szót
sem hosszú perceken keresztül, végül Lexie folytatta: - Nem ez volt a cél,
viszont annyira örültem, hogy már el is felejtettem szólni nektek és nagyon
köszönöm, hogy hazahoztátok Emma-t. – és abban a pillanatban beugrott, hogy
valami nagyon nincsen rendben. Körültekintett a szobában és egy képen akadt meg
a szeme, melyen Harold és a nővére szerepelt. Mintha villám csapott volna bele,
rögtön fel is tette a kérdést: - És hol van Harry?
- Hát ez az, hogy mi sem tudjuk… - vakarta meg
feje búbját Louis.
- De nyugodj meg! Nemsokára itthon lesz. –
nyugtatta meg Eleanor a lányt. Egymásra mosolyogtak, majd azzal a lendülettel
megfordult El Loui-val és elindultak kifelé. Gyors búcsúölelés, kocsiba ültek
és elhajtottak a ház elől. Becsukva maga mögött az ajtót visszasietett
szeretett kuzinjához, aki cuccaival a kezében készült valahová.
- Azt hiszem én is megyek. – jelentette ki
Jonathan.
- Nem kell! Nyugodtan maradhatsz! – fordult felé
Lexie és abban a percben minden rossz dolgot elfelejtett, amit aznap mondott
neki. Mintha megbocsájtott volna.
- Nem maradok. Ha ez történt most, akkor mi
lesz, ha a barátod hazaér. – magyarázta majd egy puszit nyomva a lányok arcára
sietett kifele az ajtón. Ahogyan meghallotta a csapódást földre rogyva
hallgatta a csendet. Mozdulni nem tudott… Magányosnak érezte magát, de ebben
volt félelem is… Harry még mindig nem volt otthon így a lány sokkal joban félt,
mint valaha. A földön ülve gondolkodhatott talán már 20 kerek perce, hogy most
mit tegyen, de jobban azon járt az esze, hol lehet Harry…
Idő kellett ahhoz, hogy rájöjjön, semmit nem
tud tenni ez ellen. Egyedül maradt, ki tudja, hogy meddig. Az a fiú, aki egyre
jobban ellopta szívét nem ért még haza így nagyobb aggodalom uralkodott a
lányon, de az idő lassan teltével rá kellett jönnie, hogy nincs értelme ott
ülnie és várnia. Nem törte tovább a fejét ilyen dolgokon. Felállt és az
emeletre sietett. A folyosóra érkezve ment volna szobájába, de előtte még
benézett húgához. Halkan belépett hozzá és az édesen alvó lányra pillantott. A
haja kócosan hevert a párnán, keze és lábai a takarója köré fonódva így
szorosan magához ölelve azt. Gondosan betakargatta Emma-t, aki az igazak álmát
alussza. Egy „jó éjt puszi” után becsukta maga mögött az ajtót, de hirtelen egy
másik szobába indult. Nem tudott megálljt parancsolni magának. Amikor már a
másik szoba közepén állt csak akkor tűnt fel neki, hogy ez Harry szobája. Ki
akart gyorsan menni, de az-az illat valahogy visszarángatta. Leült az ágyra és
az, az melletti éjjeliszekrényen megpillantotta a képeket. Az egyiket kezébe
vette és közelebbről megfigyelte. Két hölgy és Harry volt rajta.
„Van egy olyan sejtésem, hogy Anne és Gemma
van ezen a képen… Ahhw… Ő legalább szerető családban nőt fel, nem úgy, mint én.
Vajon most merre lehet? Pont most nincs itthon, mikor nagy szükségem lenne rá…” – mindvégig csak azon
gondolkozott, hogy mit is csinálhat a fiú. Most, hogy nem látja Őt, az érzelmei
erősödtek iránta. Több érzelem kavarog benne, de a szerelem nagyobb… Az
elmélkedésből a húga zavarta meg. Emma látta, hogy nővére nem olyan, mint
mindig. Ahogyan belépett a szobába Lexie Emma-ra kapta tekintetét, aki azonnal
felfigyelt a lány könnyes szemeire. Közelebb lépett az ágyhoz és rögtön
melléült. Ő is a képet bámulta és tudta, hogy mi a baj.
- Lexie… - kezdett bele Emma – Mi a baj?
- Pont akkor nincs itt, mikor a legnagyobb
szükségem lenne rá! – mondta elcsukló hangon.
- Ne aggódj! Biztos nemsokára hazajön… - és
azzal a mozdulattal a lány kivette nővére kezéből a képet visszahelyezve azt a helyére
majd a szobájába kísért. Mint testvére, most azt érezte, hogy jobb lesz, ha
mellette alszik. Befeküdtek az ágyba és álomra hajtották fejüket, de percekkel
később mikor már Emma mélyen aludt Lexie még mindig nem tudott nyugodtan
pihenni. A fiúknak nem akart szólni, csak ezzel is teher lenne a hátukon, de
végül csendesen kiszállt az ágyból és Harry szobájába igyekezett. Nem tudta,
hogy miért, de ezt sugallta neki a fejében lévő titokzatos hang. A lány semmit
sem sejtve tevékenykedett a szobában úgy, hogy közben fel sem tűnt, hogy Emm
mindvégig figyelte. Ahogy belépett a szobába ismét az a bódító illat csapta meg
az orrát, ami megnyugvást és érzelmi fellángolást okozott nála, de ezt az
illatot jobban szereti azon a férfin érezni, akit ő igazán szeret… Bebújt az
ágyba és addig sírt, míg el nem aludt… Rosszul érezte magát ezek miatt Emma,
hogy a lány ennyire nem tudja, mit csináljon. Nem esett jól ez neki… Mit tenni
nem tudott így hát Lexie-t otthagyva ment vissza a saját szobájába és nővére
mobilját úgymond kölcsönvette. A készülék világított, mely jelezte, hogy használatra
kész így megnyitotta a telefonkönyvet és az ott elsőnek megpillantott nevet
azonnal tárcsázta… Kicsöng… kicsöng…
- Mi a baj? – szólt bele rémülten Louis a
telefonba. Hangjában volt egyszerre aggodalom és félelem.
- Szia Louis! Emma vagyok. – mondta nyugodtan.
- Szia kicsi lány! Miért hívsz? –tette fel az
első kérdést szintén ugyan olyan hangnemben.
- Nem tudod, hogy merre van Harry? Nagyon nagy
szükség lenne rá! – és elmesélte az eddig történteket. Loui szó nélkül
végighallgatott mindent, de sajnos ő sem tudott mit tenni érte, hiszen maga sem
tud a fiúról semmit.
- Sajnálom Emm… - sóhajtott fel – Én sem
tudom, merre kószál az a lökött.
- Lexie teljesen ki van készülve. Sír és azt
mondogatja, hogy „Pont most nincs itt,
amikor a legnagyobb szükségem lenne rá!”.
- Akkor átmegyek! – hallotta a lány, hogy
Louis már készülődik.
- Nem kell! – mondta gyorsan – Már alszik… -
várt egy pillanatot majd újra megszólalt – Szerelmes és ezt nem is tagadhatná…
Próbáltam rajta segíteni, de mire fordultam egyet az ágyban, már nem volt
mellettem… Harry szobájába menekült és ott is aludt el… - mondta Emma.
- És ez a lökött pont most nincs otthon, hogy
szegény lány mellett legyen. Bevallhatta volna, hogy mit érez iránta… mármint
harry, mert a mai próbán sem volt magánál. – a kislány eme mondat hallatán
elmosolyodott, hiszen mindvégig tudta, hogy a két fiatal összekeveredik
egyszer.
- Én tudtam, hogy Harry is szereti Lexie-t…
- És mégis honnét? – lepődött meg Louis.
- Ugyan… - hatásszünet – Csak rá kellett
nézni. – mondta mosolyogva.
- Érettebb vagy a korodnál!
- Sokan mondták, de milyen megoldást találjunk
erre? – tette fel a kérdést.
- Nem tudom. Holnap beugrom értetek és
elviszlek benneteket a próbára… hátha Harold is ott lesz.
- Remek! Akkor majd holnap. Jó éjt Louis.
- Jó éjt Emma. – és ezzel a mondattal meg is
szakadt a vonal. A lány még benézett nővéréhez, aki már mélyen aludt Harry
szobájában, ágyába…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése