Nem telt el az
esett óta két nap. Stella csodásan érezte magát, hiszen barátokkal volt
körülvéve és gondtalannak érzett mindent. Tudta, hogy az a két személy, akik
minden egyes nap meglátogatták, sőt Ashton még az éjszakákat is ott töltötte.
Egy percre sem hagyták egyedül. Soha nem érezte magát még olyan
felszabadultnak, mint abban a két teljes napban. Borzasztóan jó érzés volt,
hogy ők segítettek neki, akármennyire is ellenezte, hiszen mindig is a saját
lábán akart megállni. Most ez nem sikerült neki. Egyáltalán nem akarta belátni,
hogy egyedül is képes lett volna végigszenvedni a kórterem 4 fala között, mert
ez nem volt igaz.
Már a harmadik napnál járunk. A ma reggel is,
mint idáig mindegyik jól kezdődött. Mire Stell kinyitotta szemeit az ágy
mellett ülő Ash-t pillantotta mag, aki az ágyára borulva szunyókált. Míg aludt,
minden olyan csendes volt. Csak az egyenletes szuszogását lehetett hallani.
Viszont ez alatt az idő alatt a lánynak alkalma volt kicsit mélyebben is
elgondolkodni. Most, hogy minden tönkrement, ami eddig tökéletes volt, mit fog
kezdeni? De mielőtt igazán belekezdhetett volna az elmélkedésbe, hirtelen az
ajtó kinyílt és egy nővér lépett be. Stella azonnal jelezte, hogy halkan tegye
meg az intézkedéseit, hiszen az ott alvó fiú már kimerült volt és még igazán
kényelembe sem tudta magát helyezni. A fiatal hölgy mosolyogva bólintott, hogy
semmiképpen sem akar megzavarni semmit sem. Az infúziót kicserélve egy újabbra
nézett körül, hogy semmi szokatlan nem történt e, de mielőtt távozott volna.
- Oh, majd elfelejtettem. - Lépett vissza a
nővér. - Ezt a táskát a testvére hagyta itt önnek. Megkért, hogy hozzam be
magának, mert nagy szüksége lesz rá. - Stell kezébe vette a táskát, melyet
Freya küldött be. Kedvesen megköszönte a fiatal hölgynek majd pedig miután
távozott, halkan elkezdett kutakodni benne. Mikor megpillantotta mi is van
benne elmosolyodva húzta elő gépét. A tartóját az ágy mellé helyezte, laptopját
pedig kinyitotta. Cetlik fogadták, melyeken ismerős kézírások szerepeltek.
"Tudtam, hogy elvonási tüneteid vannak,
hiszen minden egyes pillanatban a géped a kezedben van, és ha egy aprócska
ötlet is bevillan abban az okos kis fejecskédben, rögtön írod is le. Gondoltam
hasznosabban töltenéd az idődet addig, míg a hősöd hősiesen kipiheni magát.
Puszi; F." -
Megmosolyogtatta az-az utolsó pár szavacska. Ilyen szavak is csak kedves
barátnője szájából származhatnak. Senkinek a fejében nem járnak ilyen
gondolatok. Ez csak Freya lehet. Még egy pillantást vetett az alvó Ashton-ra
majd pedig laptopját bekapcsolta. Miután sikerült bejelentkeznie egyetlen egy
kép tárult elé, mely a háttere volt. A napokkal ezelőtt készült kép a
srácokkal, melyen Luke-al még minden gondtalan volt. Nagyon megérintette az a
kép így inkább egy elhatározás után újabb kép után kutatott azt pedig törölte.
Az egyik tetszőleges mappát megnyitva görgette, lejjebb mígnem egy tökéletes
képre nem bukkant. Boldogan pózolt rajta a három őrülttel, vagyis Mike, Cal és
Ash. Talán ez a kép sikerült róluk a legjobban, hiszen egyikőjük sem tudott
normális fejet vágni. Miután sikeresen beállította elmosolyodva nézegette, de
észbe kapott, hogy neki éppenséggel valamit írnia is kellene. Megnyitva
blogjában egy új bejegyzést és írni próbált, de elakadt. Nem jöttek a szavak,
az összefüggő mondatok, ami megnehezítette dolgát. Rengeteg érzelem kavargott
benne és muszáj volt ezt valahogyan kiadnia magából, de csak egyetlen egy
személy neve szerepelt csak a fejében. Elgondolkodott, hogy vajon mit is tudna
vele kezdeni, míg egy ötlete nem támadt. A szereplőket kicserélve írói
szemszögből mesélte el a teljes történetet. A Luke-al töltött perceket, a
magányos órákat és az érzelmi kitöréseivel. Volt egy rész, melynél megállás
nélkül csak gépelt, de eközben potyogtak könnyei. Elviselhetetlen volt az a
fájdalom, de csendben tűrte, amíg visszaidézett mindent. Tudta, hogy csak így
szabadulhat meg ettől az emléktől, ha szabadjára enged mindent. Igaz, hogy nem
ír mindenről részletesen, vagy nem éppen összefüggő, mégis vége fele nehezére
esik azokat a sorokat begépelni... Újra felidézni mindent.
"Mikor ott állt, legyökerezett lábakkal
az maga volt a halál. A pohár, mely kezében volt, most darabokra hullott, ahogy
szíve is. Rettenete látvány volt, moccanni sem tudott. Barátai nem értettek
semmit, rögtön segítségére siettek, ami erőt adott a lánynak, hogy elmeneküljön
onnan. Összeszedve maradék energiáját rohanni kezdett, minél távolabb, de egy
hang mégis mélyen megérintette. Kedves barátja, aki már szinte közel áll hozzá
után sietett. Nem engedte, hogy egyedül legyen. Nagyon jól ismerte a lányt,
tudta, hogy valami rossz történne, ha most nem lenne mellette. Hálás volt érte,
de semmi szüksége nem volt rá.
Egészen hazáig kísérte, ahol csend és nyugalom
volt. A lánynak semmi másra nem volt szüksége csak egy meleg fürdőre.
Bármennyire is volt nehéz a fiú számára, belement abba, hogy egyedül legyen a
lány, de az ajtó előtt hallgatózva várt. A lány számára ez nem volt olyan egyszerű...
Olyan állapotban volt, amit inkább el akart rejteni vagy soha nem is akarta
felfedni. Meg akarta szabadítani magát és másokat is a bajoktól, amik tőle
származnak így egyetlen módot választott. A halált.
Az időérzékét elvesztette mikor lehunyta szemeit.
Bízott abban, hogy ez az utolsó, amikor a világot látja, de mégsem. Gyönyörű
barna szemeit ismét csak kinyitotta és más helyen vélte felfedezni magát. Nem
értette, hogy mit kereshet ott. Talán a mennyországban érezte magát, de amikor
felült az ágyon megpillantott valakit. Azt a személyt, aki már kitudja, hogy
mióta vigyázz rá. Nagyon is jól tudta, hogy ki ő és, hogy nem az angyalok
között van. Él, még mindig él, mert az a hős ember megmentette. Sosem fogja
tudni ezt neki meghálálni. Szemeiből ismét csak könnyek szöktek elő. Sírt,
amiért ezt tette vele. Fontos számára, hiszen egy igazi hős és mélyen a szívébe
helyezkedett el. Amikor meghallotta gyönyörű és simogató hangját, mely tele
volt kétségbeesettséggel, szomorúsággal, biztatással. Borzalmas volt így
hallani őt. Szerette, nagyon is szerette azt a fiút. A kedvessége, a mosolya,
és az odafigyelése teljesen elvette az eszét. Tudta, hogy ez nem helyes, de
most nem vágyott másra, csak annak a fiúnak az ölelésére, akinek a vállán
kisírhatja minden bánatát, aki most ott ül és az ágyára borulva alszik a
kimerültségtől..."
- Feltekintve a gépéből egyenesen csak Ashton-t bámulta, aki aggódóan tekintett
a lányra. Megnyugtatta, hogy semmi baj nincsen, csak egy olyan szívszorító
bejegyzést olvasott, melynek hatására könnyei hullani kezdtek. Ez egyáltalán
nem volt igaz. Stell egyszerűen nem értette, hogy mik ezek az érzések, amelyek
kavarognak benne, de tudta, hogy nem helyes. Ebben a pár napban, melyet végig
Ash-el töltött, jobban megismerte és egyre inkább a szívébe zárta. Közel
engedte magához és megbízott benne. Nyugalomra lelt mellette, de attól tartott,
hogy ezek az érzések egyszer erősebbek lesznek. Nem akart most megint
szerelembe esni, hiszen Luke most mély sebeket ejtett rajta és egyáltalán nem
akart ilyet írni mégis így sikerült, viszont félt megosztani. Újra és újra
átolvasta, de nem talált konkrét utalásokat senkire, hiszen ez lehet egy
kitalált, fantáziadús történet, melyet senki sem olvas. Nem tatja magát olyan
jónak, hogy celeb lehessen. Ami miatt sokan ismerik a nevét, azt mind a
barátnőjének köszönheti, de nem egyszerűen nem tudta másfele terelni
gondolatait. Képtelen volt rá. Csak az a fiú jelent meg minden egyes
gondolatmenetében, aki hősiesen megmentette a haláltól és mindvégig vigyázott
rá... Nagyon jól tudta, hogy ennek egyszer rossz vége lesz...
Az új bejegyzés végül megkapta hozzá illő
címét: "Hős"
---------------------------------------------------------------------
Sziasztok drágáim!
Remélem, hogy e rész után kíváncsivá tettelek benneteket... Meglepő, hogy mik nem fognak történni itt, de ami az én fejemben létezik, az nem biztos, hogy itt meg is fog történni..
Ne felejtsetek el szavazni, hogy szerintetek, mi lesz a szerelmesek sorsa...
További szép napot nektek!
Ölel benneteket, I.Heni
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése