Harry soha nem volt az a nyugodt ember, aki bármilyen
állapotban vagy akár semleges érzelemmel felhívott volna valakit. Ez most nem
ment neki. A lányt szerette volna felhívni, hiszen minden egyes éjjel nehezére
esik álomba merülnie, de ha sikerül, akkor is csak Lexie van a középpontban, de
most félt, hogy olyat mond, ami kínos számára… Viszont volt egy dolog, ami
miatt szinte minden egyes álomról le kellett mondani a lányról. Jegyese
valakinek. Ez ellen nem tehetett semmit és nem is akart, mert senki
boldogságának az útjába nem szeretne állni.
Amint átjárták a
gondolatok, hirtelen telefonjáért nyúlt és tárcsázni kezdte az előbb említett
nőt, de mikor már vagy harmadszorra csöngött ki észbe kapott, hogy ez neki nem
fog menni és azonnal lerakta. Telefonját az ágyra dobva temette két kezébe
arcát, majd hangosan felkiáltott. Nem érezte jól így a dolgokat és szerette
volna még látni vagy hallani a lányt, de most amilyen gyáva, így ezek soha nem
valósulhatnak meg.
Az emeletről
lesietett és a konyhába vette az irányt. Egy pohár a szekrényből, egy üveg
üdítőitalt vett elő, melyet jóízűen elfogyasztott, de nem csillapította erős
érzéseit. A nappali felé vette az irányt, ahol a többiek görnyedtek és éppen
Tv-t néztek vagy a mobiljukkal szórakoztak. Harry fel és le mászkált a srácok
előtt és közben szövegelt mindenféléről, de olyan volt, mintha a falénak
beszélne ugyan is senki sem figyelt rá.. Dühösen a televízió elé lépett és karba
tett kézzel állt a fiúk előtt.
- Harry! Ülj le! Nem látom a TV-t! – mondja Louis. Harold
csak az egyik szemöldökét felhúzva tekintett végig a többieken.
- Nektek beszélek vagy
5 perce, de senki sem hajlandó figyelni rám… - mondta hangosan, amire a többiek
csak meglepődött reakcióval tekintettek a fiúra, aki ismét fel-le mászkálva
kezdett el mindent újra meg újra elmondani. Nem tudja eldönteni, hogy felhívja
e a lány, bár érzelmei még mindig nem tisztázódtak. Vár… Vár arra a bizonyos
jelre, ami mindent megold. De ez a lány… Szép arcvonásai, ragyogó szemei, és
csengő hangja. Kell ennél több? Az első pillantással meg lehet őt szeretni, és
soha nem lehet elfelejteni, ha tetszik, ha nem...
- Már teljesen elszédültünk. – csukott szemmel,
kezével tartva a fejét mondta Zayn. A többiek csak csendben vártak, senki nem
mert megmozdulni.
- Sajnálom. – ejtette ki
halkan ezt az egyetlen egy szót és ismét útnak indult, de abban a percben már
az emelet felé vette az irányt.
- Hova mész? – kiált utána
Loui, amire hirtelen megfordul és visszasétál, de leül eléjük a földre. - Nem
vagy gyerek, hanem felnőtt ember. Nem fogja leharapni a fejedet. Hívd meg egy
csevegésre, vagy menj el vele sétálni, de nem feltűnő helyen. - emelt
mutatóujját.
- Egyetértek! –
mondták egyszerre. Abban a percben, pillanatban felállt helyéről és
visszasietett szobájába, de még egy „köszönöm”-öt kinyögött. Mint mindig,
becsukta maga mögött az ajtót ledobta magát az ágyra és gondolataiba meredt.
Egy ideig csak forgolódott, majd végül telefonját a kezébe véve kezdett el
kutakodni. Érdekelte, hogy vajon a lány facebook vagy valami egyéb más
közösségi oldalakon fent van e, de sajna sikertelenül járt. Feladta, lesétált
az emeletről pulcsijáért nyúlt, cipőjébe belebújt és nyitotta a bejárati ajtót.
-Megyek sétálni. Ki
kell szellőztetni a fejem. - és el is tűnt. A fiúk egymásra néztek és tudták,
hogy nem mostanában tér vissza. Ha elmegy, otthonról órákat tud gondolkozni.
Eközben Harry az utcára érve kicsit gyorsabbra vette a tempót ugyan is bármikor
feltűnhetnek a rajongók vagy éppen a média. Parkba indult, a megszokott kis eldugott
helyére, ahol senki sem talál rá, de közben gondolatai zakatoltak egyfolytában.
Alig telt el negyed
óra már a helyszínre is ért. A nagy fa vastag törzsének nekidőlve nézelődött.
Jelen pillanatban nem akart semmire sem gondolni, csak az élet apró örömeit
akarta megfigyelni, ahogyan a gyerekek játszanak és boldogan nevetgélnek, a
szerelmesek beszélgetnek, az idősek galambokat etetnek és egyéb mást. Azt
akarta érezni, milyen lenne, ha nem létezne, csak árnyékként figyelne meg
mindent. Néha tényleg jobb lenne eltűnni.
Nem is kellett több,
mindjárt jobban érezte magát, de amint visszatért a valóságba megint zakatolni
kezdett a feje. Nem tudta, hogy most mi legyen.
"Vajon gondol
rám? Szeret engem? Mit beszélek, vőlegénye van…”
Leült a közeli kis
padra, de miután több mint fél órát töltött ott útnak indult volna hazafele, de
ekkor kapott egy üzenetet, Louis-tól. Egy cím és egy aprócska szöveg állt
benne:
„Ha befejezted a
gondolkodást, ellátogathatnál erre a címre…”
Nem értette, hogy
miért írt ilyet, de nem nagyon érdekelte. Felpattant a padról és útnak indult a
megadott címre, bár habozásba kezdett félúton. Megállt majd az ellenkező irányba
kezdett el
Sétálni, de 10 perc után ismét irányt váltott. Eléggé
hülyének nézhették volna, ha sétált volna valaki arra, de ezt most megúszta.
Egy csodás házhoz
ért, olyan otthonos és pici. Jobban szemügyre vette, de nem volt ismerős
számára. Közelebb lépkedett és a postaládára tekintett, amin a Müller név
azonnal kiütötte a szemét. Nem tudta, hogy mit tegyen. Ott minden
összekavarodott és teljesen elvesztette a fonalat.
„Ha már itt vagyok
akár be is kopoghatnék, vagy ha még mindig gyávának érzem magam akár el is
mehetnék. De mi van, ha észrevett bentről? Vagy valaki más? Lehet, hogy innen
már nincs menekülés…” – futott végig benne – „Miket beszélek… Én vagy Harry,
Harry Styles és én nem félek semmitől!” – biztatta saját magát, ami
meglehetősen viccesen hangzott ugyan is mosolyra húzódott a szája, de azonnal
komolyra változott a pillantása. Lassan az ajtó felé lépkedett és azon törte a
fejét, hogy mit is fog mondani, de erre mind kevés ideje volt. Már az ajtó
előtt állt és várt… Várt a lendületre, a lelkesedésre, a csodára. Ami nagyon
nehezen, de végül megjött. Kopogásra emelte a kezét, mikor hangos kiabálás és
dolgok összetörése szűrődött ki. Megijedt, hátha valami baj van, de azonnal az
ablakhoz sietett és bepillantott rajta. A nappali látta és két árnyékot, amik
ingerülten és dühösen mozogtak, de nem kellett sok idő, hogy megjelenjenek az
árnyéknak tulajdonosai. Lexie és vőlegénye veszekedtek... Sírás, tárgyak
összetörése és kiabálások szemtanúja volt Harold…
Hogy mi lesz még ezek
után…?
-------------------------------------------------------------------------------------------
Ne haragudjatok, ha rövid lett a rész, de ne csalódjatok ugyan is holnap jön a folytatás...! :) Mivel ennyit csúsztam, gondoltam, hogy kiengesztelés képen ezt hozom nektek. Remélem, hogy tetszett a rész!
Puszi nektek!
I. Heni
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése