05. Fejezet - Haza akarok menni

- Döntöttem! Elfogadom, vagyis elfogadjuk Freya-val az ajánlatotokat. - Teljes magabiztossággal és megkönnyebbülten állt az ajtóban. A szülők érthetetlenül tekintenek lányukra, hiszen nem igazán tudták miről is beszél így édesanyja átkarolva Stella-t vezette be a szobába és az ajtó becsukása után az ágyra ülve folytatták.

- Lassíts egy kicsit, nem nagyon értünk. - Sétálgatott fel-alá édesapja, miközben lányához beszélt.

- Amit még előző este említettétek, hogy ránk fér egy kis kikapcsolódás és nyugodtan mehetünk Sydney-be, szóval élünk vele.
- Magyarázta Stell kicsit nyugtalanul, hiszen már eléggé mogorvának érezte magát, hiszen az éjszaka közepén szüleire tör, és azt próbálja elmondani nekik, hogy mit is tervezett. - Szóval a lényeg... Haza akarok menni. - A szülők döbbenten hallgatták végig lányukat, hiszen 3 évvel ezelőtt csak azt hallották tőle, hogy minél előbb el akar menni onnan és soha nem megy vissza. Örültek a hírnek, de mégis bennük volt az a félelem, hogy ismét szomorúnak és meggyötörtnek látják majd őt, viszont mégis volt reményük, hiszen, ha Freya is velük tart, akkor talán egy csodás nyaralás lesz belőle. A felnőttek egymásra tekintettek és mosolyogva bólongattak, hiszen ez örömhír volt. Szorosan magukhoz ölelték a fiatal lányt, aki boldogan fogadta ezt a reakciót és már teljesen izgatott volt a hazautazástól.

Stella nem maradt sokáig, hiszen eléggé későre járt már, vissza kellet menni, nem szerette volna zavarni szülei pihenését. A búcsú után az ajtót becsukva előtte sóhajtott fel és indult el a lift irányába. Órájára pillantva későre járt már, odakint teljes volt a sötétség és kicsit megrémült, hogyan is fog épségben hazajutni. Sétálni nem igazán akart, hiszen bárki rátámadhat, inkább kihagyva kezdte el keresgélni mobilját a zsebében, ami pechére lemerült.

 - Éljen! – És abban a pillanatban a lift ajtaja már tárva nyitva állt előtt, mely a földszintre érkezett. Kilépve igyekezett a bejárat felé, de amint kitette a lábát pár nedves cseppet érzett meg arcán. Hátrahajtva fejét egyenesen a sötét égboltra tekintet, ahonnét egyre és egyre több érkezett, zuhogni kezdett az eső. – Csak velem történhet ilyen! – Szidta magát és az időjárást is, hiszen mindig azt gondolta magáról, hogy egy kész balszerencsétlenség. Teljesen tisztában volt azzal, hogy minden rossz dolog, ami csak létezik, visszatekintve a múltra is, csak vele történhet meg.

 Nagy levegőt véve, bátorság után kutatva indult el egyedül, gyalog hazafelé. Fogalma sem volt, hogy mivel nézz szembe, de más választása nem volt. Lassan ballagva fordult be a sarkon jobban összehúzva magát, hiszen pulóvere már nem igazán volt száraz és meleg sem volt. Már szinte majdnem sírt, hiszen a bátorsága, az önbizalma odalett helyette félelem, rettegés töltötte el. 

 Ismét egy sarkon fordult be, mikor figyelmes lett pár furcsa alakra. Megijedt és ott helyben megállt. Fogalma sem volt, hogy mit tegyen, hiszen az a pár ember lassan közeledni kezdtek felé és különböző megjegyzéseket tettek a lánynak. Stell ott állt magatehetetlenül, mintha a lábai legyökereztek volt. Sikítani lett volna kedve, de egy hang sem jött ki belőle, talán most jött el az-az idő, amikor búcsút mondhat, talán ma fog meghalni, mert agyonverik, vagy kitudja, milyen mocskos dolgokat tennének egy ilyen ártatlan és törékeny lánnyal, de a semmiből egy taxi ált meg előtte. Stella még mindig ott állt majd a kocsi ajtaja nyílott ki előtte és egy igazán mély férfihang szólította meg.

 - Gyere gyorsan, szállj be! – Arcát nem mutatva mondta erőteljes hangnembe. A lány észhez térve pattant be a járműbe, majd indultak el. Amikor elgondolkodott, hogy mit is tett ismét rettegés töltötte el, hiszen egy idegen férfi mentette meg, de akár ő is bánthatja. Oldalra pillantva nem igazán látta, hogy ki is az a személy, aki segített rajta, de hálás volt neki.

 Stell egyre csak elbambult a férfi csodálásán, mikor az hirtelen tekintetét a lányra emelte. Stella teljesen zavarban volt így elkapva fejét.

 - Nem kell félned. Én, nem bántalak.  – A lány hideg bőrén érzékelte egy meleg kezet, ami igen jól esett neki, de meglehetősen bizsergető érzést váltott ki belőle. Megmagyarázhatatlan volt, de ráfogta arra, hogy órákat ácsorgott kint a hidegben, viszont illett volna megköszönni a kedvességét, de még mindig nem tudott semmit sem kinyögni, helyette csak a kinti fényeket bámulta. Szemei egyre csak csukódtak lefele, mintha ólomsúlyokat helyeztek volna rá. Küzdeni akart ellene, de nem tudott így mély álomba merült. 

*

 Stella magára húzta takaróját, mert a reggeli fények megzavarták gyönyörű álmát. Mérgesen, de lassan kinyitotta szemeit és körbenézett. Egyáltalán nem az ő szobája volt, inkább szállodai szoba. amint tudatosult benne, hogy nem otthon van és nem is szüleinél rögtön beugrottak a tegnap este történtek, az a bizonyos idegen férfi valószínű, hogy abba a szállodába vitte, ahol megszállt, miután a lány elaludt a kocsiban. Stell kimászva a hatalmas ágyból jött rá arra, hogy igazából semmit sem visel a fehérneműjén kívül. Arca szinte lángolt és egyben irtó cikkinek érezte a szituációt, mintha egy könyvbe csöppent volna. Ruhái után kezdett kutatni, mikor az egyik székben egy szatyorra lett figyelmes. Közelebb sietett, majd a cetlit a kezébe véve olvasta el.

 „Egy kis apróság. Nem szeretettem volna, hogy a vizes ruháidat viseld.”

 Elakadt a lélegzete. Azonnal kikapta a ruhadarabot belőle és magára vette. A szett nem állt másból, mint egy fekete farmerből és egy igazán elegáns, de mégis visszafogottabb felsőből, melyhez járt egy fekete bőrdzseki. Most már teljesen biztos volt benne, hogy egy könyvbe csöppent, és nem is akármilyenbe, hiszen rögtön beugrottak neki kedves barátnője szavai, amint A Szürke Ötven Árnyalata című műről kezdett el mesélni, abban pont volt egy ilyen jelenet.

 - Talán olvasta volna? – Rögtön ez a kérdés vetődött fel benne, hiszen nem éppen megszokott az ilyen, főleg nem olyannal, aki nem is ismeri a másikat. Elesegetve az ilyen gondolatait csendesen sétált volna ki a szobából, mikor az asztalon lévő tálcán finom reggelit pillantott meg. Leülve a székre kezdte el ismét olvasni a cetlit.

 „Ne haragudj, hogy elrohantam, de fontos okokból távoztam hamar, kicsit most bunkónak érzem magam. Ezzel a reggelivel szeretnék bocsánatot kérni tőled és remélem, hogy a ruha tetszik.”

 - Titokzatos egy alak lehet. – Még mindig kezében tartotta mindkét kis papírdarabot, a gyöngybetűkel teleírt lapokat, de ismét csak elkalandozott. Visszatérve a valóságba tette félre a kezében tartott dolgokat és kezdte el fogyasztani a neki szánt ételt, miközben egyre csak azon gondolkozott, hogy vajon, hogy nézhet ki az a valaki, akivel az este folyamán összefutott. Titokzatos, kellemesen csilingelő mély hangja van, a kinti fények beszűrődése miatt felzselézett haja világos, aztán az-az érintés. Kezét rögtön oda helyezte, ahol hozzáért és hiányát érezte, újra akarta, mely meglepően furcsa volt számára.

 Elfogyasztva az ételt állt fel és kezdette egy kicsit körbetekinteni. Nem mondható, hogy teljes volt a rend, hiszen a szekrények teljesen üresek voltak, a fotel mellett a földön helyezkedett el egy fekete bőrönd, melybe valószínűleg a kipakolatlan ruhák voltak. Kíváncsi volt, hogy egy elegáns, gazdag emberről van szó, vagy éppen egy itt megszálló turistáról, de mégis ellenezte a dolgot, hiszen ez nem helyes cselekedett csak úgy más cuccaiban turkálni, de mégis győzött kíváncsisága. Letérdelt és lassan elhúzta a cipzárt. Kinyitotta és elé tárult a férfi ruhatára, mely igen laza stílus volt. Fekete szakadt farmernadrágok, különböző bandák logóival ellátott felsők. Ebből kiindulva egy fiatalemberről van szó, aki igazán odavan jó pár együttesért, de mikor egy egyszerű fekete felsőre lett figyelmes, közelebbről is szemügyre vette. Szintén egy minta helyezkedett el rajta, de nem akármilyen, mert abban a pillanatban egy igen régi emlék ugrott elő. A Sydney-ben töltött idők, az-az este, amikor először találkozott azzal a fiúval, akit azután soha többet nem látott. Visszatéve a kezében lévő ruhadarabot zárta vissza a bőröndöt és kezdett el hátrálni. Nem hitt benne, hogy a kettő összefügg, de mégis volt egy aprócska remény benne.

Nem akart tovább ottmaradni így felkapva a cuccait indult el onnan. Nem törődött senkivel és semmivel csak otthon akart lenni. Kibékülni Freya-val és egyben megnyugtatni, hogy semmi baja nincs, hiszen az este csak elrohant.

 Kilépve az épületből csapta meg a friss levegő, melyből nagyokat szippantott. Összehúzva magán a dzsekit sietős léptekkel indult el és félóra elteltével már barátnőjével közös házuk előtt álldogált. Nem akart bemenni, rosszra számított, hogy ismét összekapnak és talán vége lesz barátságuknak. Ha mindez megtörténne, biztosan hazaköltözne, és ki sem mozdulna otthonról, de mégis késztetést érzett, be kellett mennie. Nehézkes lépésekkel, de az ajtón belépve sétált fel a lépcsőn és az ajtó előtt kezdett el a kulccsal és a zárral babrálni, mikor az nagy erővel nyílt ki. Felemelve fejét tekintete találkozott egy aggodalommal teli szempárral, melyben mélyen a düh is ott csillogott. Freya állt az ajtóban majd legyőzve dühét szorosan ölelte át barátnőjét, majd hátralépve engedte be. Amint becsukta az ajtót karba tett kezekkel figyelte Stella minden egyes mozdulatát.

 - Hol a fenében jártál? Tudod mennyire aggódtam? És mi ez a ruha? – Stell azt se tudta, hogyan is kezdjen bele, fogalma sem volt, hogy mondja el a történteket, de végül az elejétől kezdve, kissé zavarosan, de elmesélt, minden egyes apró részletet is.

---------------------------------------------------------------------

Talán furcsa, hogy beleírtam egy olyan könyv jelenetét, de így igazán izgalmas a történet, bár a főszereplő nem igazán fog hasonlítani a könyvben lévőre, hiszen ez egy fanfiction, melyből még nem derült ki, hogy ki is valójában az a szereplő.

De mindennek eljön a maga ideje!

Remélem, hogy tetszett az ú rész és mint oldalt olvasható már szerdánként is lesznek fent új részek, mert kevésnek tartottam, hogy csak heti egy rész kerül fel.

Remélem, hogy örültök! :)

További szép estét!

Ölel, I.Heni