Freya hazaérve
tépte fel a bejárati ajtót és dobta le cuccait maga mellé. Az előbb történt
beszélgetésen törte a fejét, hiszen olyan igaznak tűnt, de egyben mégis
hazugságnak érezte az egészet. Tudta, hogy ez az egész nem így történhetett,
hiszen Stella egy kedves lány, akit mindenki szeret, nem lehet ilyen a múltja.
Bármennyire is agyalt ezeken a dolgokon miközben a közelben lévő kanapéhoz
sétált, majd ült le. Cipőjéből kibújva dobta félre és arcát tenyerébe temette.
Nem akart hinni, egyszerűen nem, bár barátnője sosem mesélt neki a múltjáról,
ami csak még jobban bosszantotta.
Mérges és egyben zavarodott tekintettel nézett
kőrül, majd felállt és egyenesen Stella szobájába igyekezett. Most azonnal
tudni akart mindent a múltjával kapcsolatba, meg akart győződni róla, hogy
minden hazugság, amiket a fiú mondott neki ma, így barátnője engedélye nélkül
kezdett el kutatni a szobába. Az összes szekrényt végignézte, az ágy alá benézett,
az íróasztal fiókjába is és a fotóalbumokat előkereste majd nézte végig, mígnem
talált egy-két régi fényképet az osztályáról, de hiába keresett baráti fotókat,
egyet sem találta. Ezek a jelek csak arra utaltak, hogy tényleg nem voltak
barátai, de ekkor hangos léptekre majd torokköszörülésre lett figyelmes.
Felemelte fejét és az ajtóban álló dühös tekintetű barátnőjét látta meg és abban
a pillanatban becsukta a kezében lévő albumot majd felállt az ágyról.
- Te meg mi a fenét csinálsz itt? – Tört ki
Stella-ból a düh. A lány teljesen kikelt magából, mikor látta, hogy Freya éppen
egy olyan fotóalbumot lapozgat, melyben egy csomó régi kellemes és fájdalmas
emlék lakozik. Soha nem akarta senkinek sem megmutatni azokat a képeket, hiszen
a múlt az múlt és a jelennek élünk. Nem kell felszakítani a régi sebeket!
- Ne haragudj, de el kell, hogy mondjak neked
valamit. – Bocsánatkérően tekintett barátnőjére, majd megragadva Stell kezét
kezdte el kihúzni a nappaliba, ahol leültek egymás mellé majd Freya nagy
levegőt véve kezdett bele a mondanivalójába. Az elejétől kezdve elmesélt
mindent a lánynak, hogy azzal a titokzatos alakkal már régóta levelezget és a
mai találkozóról is beszámolt mindent. Szóról szóra visszamondta az ott
elhangzottakat, miközben Stella reakciója egy ideig semleges volt, de amint a
vége felé közeledtek szemei vörösek lettek arcán könnycseppek folytak végig.
Ahogy Freya felfigyelt barátnője pocsék állapotára már tudta, hogy ezzel régi
talán fájdalmas emlékeket szakította fel. Utálta magát, amiért ezt tette
barátnőjével, megsiratja, de abban a pillanatba, mintha villám csapott volna
belé ugrott be a fiú összes mondata, ami most teljesen igaznak tűnik, talán
tényleg nem hazudott. – Mi történt veled, ami ennyire fáj?
- Miért kereset meg? A nevét nem tudom, fogalmam
sincs, hogy néz ki, de amiben biztos vagyok, hogy akkor este a gyönyörű kék
szemei csak úgy ragyogtak, világos haja felzselézve, míg tökéletes mosolyával
ölni tudott volna. Ő volt, aki feldobta a kedvem és megakadályozott abban, hogy
végleg véget vessek mindennek. – Kezdte el mondani, de folytatásképpen csak
berohant szobájába és kulcsra zárta az ajtót. Freya sosem látta még ilyen
zaklatottnak, de tudta, most egyedüllétre van, szüksége azért menekül csak.
Felállva a kanapéról kezdett el kicsit összepakolni a lakásban, addig is hasznosan
töltötte az idejét, de abban a pillanatban beugrott, hogy mit is mondott
valójában Stella arról a fiúról. „Világos
haja…” Akivel ő találkozott, az biztos, hogy nem ő lehetett, hiszen a
sötétben egyértelműen látszik a sötét haj, bár azóta befesthette, de Freya
nagyon azt érzi, hogy csúnyán átverték. Talán kamu az egész!
Estefele a konyhában készített egy meleg bögre
teát, majd Stella ajtaja elé sietett. Bekopogott, majd válaszra várt, de nem
kapott. Megismételte az előbbi tettét.
- Stell! Kérlek, engedj be… Hoztam neked teát,
ahogy szereted. – Várt és várt, mígnem a zár kattant ezzel jelezve, hogy
beléphet. Lassan a kilincsre tette kezét, majd halkan lépett be miközben Stella
az ágyon fekve kisírt szemekkel nézte a kezében lévő kis cetlit. A teát az
asztalra helyezve ült mellé és fogat meg szabad kezét. A lány vörös szemeit
barátnőjére emelve ült fel és ölelte át, majd a kezében lévő lapot adta át
neki. Egy ideig csak szótlanul ült és a reakciót várta Freya-tól, de végül
belekezdett.
- Tudod, nekem ő volt az első olyan személy az
életemben, aki nem vert át és végre önmagamat adhattam. Neki sikerült teljesen
megnyílnom, ő menedéket adott nekem, de aztán a kezembe adta ezt a kis cetlit
utána pedig sose láttam. Akkor okozott nekem óriási fájdalmat, nem tartotta be
az ígéretét és ez még jobban fájt nekem, mint a megaláztatás, amit Nicole-tól
kaptam. – Felállt majd az ablakhoz lépve nyitotta ki azt és ült a párkányra.
Tekintetét az ég felé emelte és a tiszta sötét égen csillogó csillagokat kezdte
el figyelni. Borzalmas volt mindezekre visszaemlékeznie, de szülei mindig is
arra tanították, hogy bármennyire is utálsz másokat vagy utálnak másokat,
mindig légy boldog és mutasd meg nekik, hogy semmi sem tehet tönkre. Bölcs
gondolatok ezek, de nem mindig sikerül ezt tenni, hiszen amik iszonyatosan
fájnak, azt nem tudod csak úgy félretenni és úgy tenni mintha semmi sem történt
volna. Pont ez történt Stella-val is, mikor a fiú átverte.
- És megbocsájtottál neki? – Csatlakozott
Freya is a csillagok bámulásába. Stell e mondat hallatán felsóhajtott és egy
pillanatra behunyta szemeit. Újra előidézte a tökéletes arcát, csodás mosolyát,
gyönyörű szemeit és a laza megjelenését. Egyszerűen nem tudta elfelejteni még
így 3 év elteltével sem.
- Nem tudom… - Egyszerűen ejtette ki ezeket a
szavakat, de ismét csak a fájdalmat idézte elő benne. Bármennyire is voltak
szépek a pillanatok, a napok, amiket együtt töltöttek, egyszerűen csak fájt a
tudat, hogy így átverte. Ő volt az a srác, aki igazán jó barát lehetett volna,
de ez mind a múlté és soha nem találkoznak már.
- Akkor miért nem beszélitek meg? – Tette fel
kérdését Freya, melyen Stella meglepetten emelte tekintetét barátnőjére, de
kinek akar ő hazudni, mikor még nem dolgozta fel a történteket… Még mindig vágyik
a közelségére, de képtelen találkozni vele.
- Bármennyire is haragszom még rá vagy nem,
fogalmam sincs, hogy néz ki. Félek a találkozástó, félek mindentől, ami vele
kapcsolatos így jobban szeretném elkerülni és elfeledni, hiszen ezért
menekültem el otthonról. Túl nagy volt a fájdalom!
- Mivel, most itt van Londonban egy jó ideig,
találkozhatnátok és helyre hozhattok mindent.
- Nem! Nem vagyok képes rá, nem akarom látni,
mert tényleg képes leszek mindent elfelejteni, ami miatt én szenvedtem… -
Emelte fel egy kicsit a hangját a lány, de tudta, hogy barátnőjének beleszólása
nincsen a döntéseibe és teljesen igaza is volt benne. Egy ilyen eset után nem
lehet csak úgy megbocsájtani, de ő képes lenne rá, hiszen semmi rosszakarat
nincs benne így inkább elfelejti, elkerüli az embereket.
A párkányról leszállva lépett ki szobájából,
majd egyenesen a bejárat felé sietett. Felvette pulcsiját és belebújt cipőjébe,
majd kulcsait, telefonját felkapva viharzott el otthonról. Egyedül akart lenni,
ki akarta szellőztetni a fejét és újra elfelejteni mindent, ami ahhoz a fiúhoz
kötődik. Nem akart ismét naphosszakat sírni egy újabb seb felszakítása miatt,
egyáltalán nem hiányzott ez neki, de most talán tényleg pihenésre van szüksége.
Szeretne visszamenni szülővárosába, de valami azt súgja, hogy nem lenne helyes,
de most határozottan döntött és nem gondolkozott.
Mikor már vagy órák hossza csak sétálgatott és
megpillantott azt a szállodát, ahol szülei szálltak meg azonnal besietett az
épületbe. A recepcióshoz lépett és információkat kért tőle családjával
kapcsolatban, majd a lift felé igyekezett és a megfelelő emelet gombját nyomta
be, de abban a percben mikor már csukódott volna be az ajtó valaki kezével
megakadályozta azt. Stella szíve egyre gyorsabban vert mikor ismét kinyílt a
lift ajtaja és belépett rajta egy fekete pulóvert viselő szőke hajú fiú, arcát
pedig napszemüveg takarta. Furcsának tartotta, de túlzottan nem érdekelte,
viszont mégis furcsa érzések kavarogtak benne, mintha ez csak úgy sugározná a
mellette álló személy így gyorsan lehajtotta fejét és a kezével kezdett el
babrálni. Az ajtó ismét becsukódott és megmozdult a szerkezet, melyben álltak
és várták, hogy mindkettejük a megfelelő emeletre érjen, de egyikőjük sem
tekintett a másikra. Amint egy halk csengő jelzett, hogy megérkeztek Stell
felpillantott az kinyílt liftajtó feletti kijelzőre, mely a 3. emeletet mutatta
így gyorsan kiszállva kereste a megfelelő ajtót!
- 303.. 303.. 303.. Áh, itt is van! – Ahogy
megtalálta rögtön bekopogott és várta, hogy valaki kinyissa. A kilincs
megmozdult, majd nyílt az ajtó és álmos édesanyja jelent meg, mögötte apjával
együtt.
- Kincsem, te mit keresel itt ilyen későn? Mi
baj? – A kérdés hallatán ismét egy könnycsepp gördült le arcán, de gondolatait
elterelve szüleire koncentrált és határozottan válaszolt…
-----------------------------------------------------------------------------
Hola!
Ismét meghoztam a következő fejezetet, amely remélem tetszett és kíváncsiak vagytok a folytatásra, viszont, ha valaki nem érti az összefüggést a 3. és 4. fejezet között, azt megkérem hogy olvassa újra a 3-kat hiszen átírtam egyéb okok miatt :)
Legyen szép estétek!
Ölel, I.Heni
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése