- Költözzetek hozzám.
Egyedül vagyok, és nem tudom az egész házat magamévá tenni. Mármint érted mire
célzok. – mosolyodott el hátha ezzel a lánynál sikerül elérnie azt, amire
törekszik. Igaz, hogy még mindig nem tisztázódtak érzései, de már előre tudta,
hogy az élete árán is meg kell védenie Lexie-t, mert fontos számára. Ki
gondolta volna, hogy pont a nagy és híres Harry Styles ilyen együtt érző és
megértő ember, de amit a média hablatyol, az nem biztos, hogy mindig igaz.
-
Örülnék neki, ha ott lennétek, és persze, mint mondtam… Nyugodtabb lennék, hogy
biztonságban vagytok. – Lexie meglepődött. Még mindig nem tudta, hogy mit
feleljen, csak bámult Harold gyönyörűen csillogó szemeibe, amik egy pillanatra
el is terelték figyelmét. Gondolataiba meredt. Örülne, ha tényleg vele élhetne,
hisz valamilyen furcsa vonzalom köti hozzá. Így ő sem lenne egyedül a nagy
lakásban. Hálás lenne azért, hogy biztonságot szolgáltat neki, és még rengeteg
mindenért is… – Örülnék, ha minden reggel ilyen szép lányt látnék, mint te.
- Ezt most komolyan
mondod? - mosolygott Lexie miközben arcát takarta, hogy azt az apró kis pírt
nehogy meglássa a mellette ülő fiú. Zavarba hozta őt ezért is reagált így az
utolsó mondatra.
- Komolyan. - örült,
hogy megtalálta a legjobb megoldást, viszont érzelmeit nem akarja kimutatni,
mert ezzel csak megkavarná szegény lányt hisz még minden tisztázatlan benne. Nem
szeretné a lányt tönkretenni.
Lexie boldogan
egyezett bele és ugrott Harry nyakába, megcsókolta az arcát, mely hirtelen
ötlet volt, de nem bánta meg. Tekintetük találkozott, elmerültek egymásban és
csak mosolyogtak. A lány abban a pillanatban jött rá, hogy ez a fiú fontos
számára és soha nem akarna elszakadni tőle. Talán beleszeretett, vagy csak
barátként tekint rá? Lexie sokkal több érzelmet táplált a férfi iránt, mint azt
valaki gondolná.
Percekig csak ültek
és egymást bámulták, de félve, amit mind a ketten meglepett mozdulatnak véltek,
ajkaik egymásra tapadva csókolták egymást, de ezt a csodás pillanatot Lexie szakította
félbe.
- Nem lehet… Nem
akartam, hogy… - húzódott el és tekintete az iskolából kijövő gyerekekre
emelte. Most lett vége egy kapcsolatának, ami egy nagy hazugság volt és nem
lenne ésszerű most rögtön újba kezdeni. Nem helyeselné. Jobbnak tartotta, ha
kerüli Harry tekintetét, mert eszét veszti a legközelebbi szemkontaktusban.
- Nyugodj meg. Az én
hibám, sajnálom. - válaszolta Harry. Percekkel később már hárman ültek a
kocsiban, hiszen Emma is csatlakozott hozzájuk. Nem értette, hogy Harold mit
keresett ott, de volt egy hosszú útjuk, hogy mindent sorjában elmagyarázzanak
neki. A kulcsot elfordítva a gázra rátaposva már el is indultak és kezdetét
vette egy nagyon hosszú és fájdalmas mesélés.
"Most, hogy ezek a cselekvések így
megtörténtek egy életre beleégették magukat a fejembe. Bár még tisztázatlan
dolgok illetve gondolatok cikáznak odabent, de mindent helyre kell tennem.”
– miközben Lexie csak mesélt és mesélt a gondolatai csak más irányba
terelődtek. Úgy tett, mintha szorgosan figyelne, nem akarta megbántani a
lányokat, hiszen most fájdalmas korszakot zártak le és mindent meg fog tenni
azért, hogy ezeket örökre elfelejtsék, és szebb életük legyen.
Az út több mint fél
órás volt, de amint egy nagy kapu előtt megálltak a lányok kitekintettek az
ablakon. Egy aprócska „waoo…” hagyta
el a szájukat, majd visszaülve rendesen helyükre a kapu kinyílt és behajtottak
rajta és egyre közelebb érve szebb rálátást kaptak a házra. Amint a jármű
megállt, mind a hárman egyszerre szálltak ki, de Emma és Lexie csak
gyönyörködtek az óriási házban. Otthonos és szép, máshogy nem lehetett leírni.
- Remélem, hogy
ennyire tetszeni fog majd belülről is. – mosolygott, majd a csomagtartóból
kezdett el kipakolászni egyenesen be az előszobába. Az ámuldozó a lányok hol
egymásra, hol a házra tekintettek, de visszatérve a valóságba segítettek a
csomagjaikat bepakolni. Lexie maradt kint utoljára, de mielőtt még besétált
volna a házba az utolsó dobozzal a kezében, bezárta az autót. Lassú léptekkel,
belépve az ajtón tátva maradt szájjal figyelt meg mindent és mindenkit, nem
talált senkit. Azt hitte, hogy a nappaliban beszélnek, de ez nem így volt. A
konyhába vette az irányt, ott sem volt senki. Felsietett az emeletre hátha
megleli az elveszett személyeket, de az egyetlen nyitott ajtót pillantotta meg
és belépett rajta. Egy csodálatos tárult elé, hófehér falak, nagy franciaágy,
csodás kilátás. Nem is kell ennél több.
- Reméltem, hogy tetszeni fog. – zavarta meg Harry a lányt,
aki picit megugorva, hirtelen fordult a hang irányába. Ahogy tekintete
felismerte, hogy ki is áll vele szemben szája mosolyra húzódott – Gondoltam,
hogy ez lesz a tökéletes számodra. – mosolyogva fordult meg és indult volna ki…
- Várj! – szólt utána
a lány. Harold megfordult és várt, majd közelebb sétált, a lány szorosan
átölelte az arcára egy hatalmas puszit nyomott, és mondogatta: "Köszönöm!"...
***
Este már a lányok
nagyban beszélgetnek mindenféle dolgokról, hiszen már megszokták a környezetet.
Lexie elmondta húgának, hogy iszonyatosan fáj neki az, hogy Mark csak
kihasználta őt és most csak úgy otthagyta őt, de aztán témát váltottak.
Hosszasan beszéltek meg minden egyes pillanatot az élettel kapcsolatban illetve
a jövővel is, de Emma felhozta Harryt.
- Milyen érzés Harry
közelébe lenni? Mármint ugyan olyan, mint Mark-nál? – tette fel kérdését Emma.
Nem akarta elszomorítani testvérét ezzel a témával, de szerette volna tudni,
hogy adhat e egy esély ennek a kapcsolatnak.
- Nem, nem. – ült fel
az ágyon és tekintete rögtön komollyá vált. Percekig csak gondolkodott, hogyan
is fogalmazza meg érthetően a gondolatait, de csak felsóhajtott és belekezdett
– Egyáltalán nem. Igaz, hogy csak mostanában ismertem meg, d e már azt érezteti
velem, hogy bármikor számíthatok rá, ha szükségem van valakire, és több figyelmet
fordít, amit idáig senki mástól nem kaptam. – emlékezete kicsit visszaugrott a
legelső találkozásukra, aminek hatására csak mosolyra húzódott a szája, hiszen
aznap egy remek barátságra tettek szert. - Ő meghallgatott, amikor először
találkoztam vele, de mikor eljött hozzám, hogy segítsen rajtam, akkor is ő volt
az, az ember, akiben bíztam… - nézett húgára – De ez most, hogy jön ide? –
felhúzott szemöldökkel és karba tett kézzel ült és várta a választ.
- Csak… - vakarta meg
fejét – csak kíváncsi voltam rá! – mosolyodott el és tovább folytatták
beszélgetésüket.
-------------------------------------------------------------------------
Tudom, hogy ez a rész egy picit rövid lett, de most jelen pillanatban olyan fáradt vagyok a sok dolgozattól és felelésektől, hogy ki kell pihennem magam.... Legközelebb szerda és péntek környékén várható új rész! :D
Remélem, hogy tetszett ez a rész is.... :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése