Reggel kialudtan és
boldogan nyitotta ki szemeit a lány. A nyitott erkélyajtón keresztül beszűrődő
madárcsicsergés és a gyenge szellő kellemesnek minősült. Mosolyra húzott
szájjal ült fel és tekintett körbe a szobában. Onnét nézve hatalmasnak tűnt
minden, de ahogyan a szeme a mellette lévő éjjeliszekrényre irányult
meglepődött. Csodás reggeli az ágyba… ez ám a nem semmi! Óvatosan felemelte és
az ölébe helyezte. Percekig csak leste a még meleg palacsintát, a kiöntött
narancslevet és a kis cetlit melyen ez állt:
„Csodás reggeli a csodás hölgynek!”
Meg tudta volna
szokni az ilyen reggeleket, de valahogy mégsem érezte ezt helyesnek. Nem
kérheti meg Harry-t ilyen dolgokra, hiszen így csak a terhére van, hogy itt
lakik. Túl sokat köszönhet neki.
A reggelit
elfogyasztva félretette a tálcát és lassan leemelte a takarót. Felállt és
lassan az erkély felé vette az irányt combközépig érő pólójában. Az enyhén
fújdogáló szél kellemesen csiklandozta az ember bőrét, és a hófehér függönyök
is lassan lebegtek. Kilépett az erkélyre és gyönyörű látvány tárult elé.
Imádta, már ahogy meglátta. A korlátnak dőlve figyelte a madarakat, a fák
ágainak mozgását, de egy ismerős személyt pillantott meg az udvaron beszélgetni
valakivel. Kishúga vidáman nevetgélt egy bizonyos valaki társaságában és ez
boldogsággal töltötte el a szívét, hiszen ha körülötte vidám mindenki, akkor ő
is. Neki már nagyon nem volt senkije a húgán kívül. De most, hogy így alakultak
a dolgok, hirtelen fontossá váltak egy-két emberek a számára, főleg az, aki
megmentette és befogadta. Már nem átkozza a napot, amikor találkoztak, inkább
hálát ad érte, hogy ez megtörtént.
Amint Emma felfigyelt
arra, hogy valaki nagyon figyeli boldogan kezdett el hadonászni nővére felé,
aki vidáman visszaintett neki. Ekkor valaki kidugta a takarás mögül a fejét így
teljes rálátást kapott a személyre. Ahogy a fiú elmosolyodott megjelentek azok
az édes gödröcskék az arcán így már teljesen biztos volt benne, hogy Harry
boldogítja húgát. Visszasétált a hálószobába és az ágyra huppanva dőlt hátra és
a plafont kezdte el pásztázni.
„Ha most a sorsom nem hozza úgy, hogy én megismerjem ezt az igazán
kedves fiút, akkor az égvilágon nem tudom, hogy mi lett volna velem.” –
hirtelen eme szavak cikáztak a fejében és egy pillanatra sem vette le a
tekintetét a fehér plafonról. Néhány perces gondolatmenetét megszakította és a
szekrénye felé kezdte el venni az irányt. Mivel, ma nem készül sehova így
kényelmes ruhaviseletet választott magának. Becsukta a szekrényajtót és a tükör
elé lépett, de amint belepillantott ijedtében megugrott.
- Csinos! – vigyorgott
az ajtóban Harry és a lányhoz sietett, hogy felsegítse a földről. Kezét
nyújtotta felé, de Lexie habozott és inkább beszélni kezdett…
- Ugye tudod, hogy
ezzel, majdnem a szívrohamot hoztad rám? – tekintetét nem emelte fel, nem akart
a szemébe nézni, mert még képes lesz megbocsátani neki. Harold csak állt és nem
szólt semmit. A lányt fürkészte, aki mozdulatlanul a falat nézte.
- Ne haragudj, nem
akartam. – hangjában egy csöppnyi vidámság, de ezt elnyomta a szomorúság, a
bűntudat. Ismét a kezét nyújtott, de a lány, most már magabiztosan fogta meg és
állt fel. Tekintete rögtön a fiúéba fúródott és, mint gondolta, ismét
megbabonázta. Sikerült elérnie azt, hogy megbocsásson neki.
- Nem haragszom… - halkan
ejtette ki eme szavakat a száján, de egy pillanatra sem szakadt el a
smaragdzöld tekintettől, de hirtelen kicsapódott az ajtó és megjelent Emma.
Azonnal szétugrottunk, de a kislány csak vigyorogva figyelte őket.
- Megjöttek a srácok.
Gondoltam szólók. – és ellibbent.
„Ilyenkor vagyok nagyon hálás, hogy megzavarják a kínos pillanatot. Ha
ő nem jön be, fogalmam sem lett volna, hogy szabaduljak el Harry-től..” –
gondolta át Lexie. Harold ismét a lány felé fordult és szóra nyitotta ajkait.
- Sajnálom, mennem
kell. – Lexie egy amolyan „semmi baj” pillantást vetett a fiúra, aki közben
kilépett a szobából. A lány azonnal az ajtóhoz lépett és becsukta azt. A hátát
nekidöntötte, majd kifújva a levegőt csúszott egyenesen a föld felé. Fejét
nekitámasztotta az ajtónak, de mit sem sejtett abból, hogy a másik oldalon mi
is történik valójában. Harry is ott ült ugyan úgy. Egyen járt az eszük…
Az erkélyen üldögélve figyelte a természetet,
míg a hangos nevetés meg nem zavarta. Letekintett, ahol a fiúk ültek és
nevetgéltek. Ott ültek a fűben egy kört alkotva és vicceket vagy régi
pillanatokat meséltek egymásnak, ami nevetésre késztette őket. Lexie is el
tudott kapni egy-két vicces történetet, amin mosolyognia kellett, de valami
vagy inkább valaki elterelte a figyelmét. Közvetlen szemben ült Harry, piros
kendő a fején, ami meglehetősen jól állt neki és csupasz felsőtestét látva
megdobogtatta a szívét. Késztetést érzett, hogy kezébe kapjon egy papírt és
ceruzát, amit meg is tett. Leült a földre és titokban megleste Harold minden
egyes arcvonását és papírra vetette azokat. Igazán szép rajz volt készülőben,
hiszen maga a modell, aki persze mit sem sejt az egészről, tökéletes volt. A
rajz maga csodás volt, de még mindig csinosítgatott
rajta, hiszen nem
hétköznapi képeket szokott alkotni és ezt sem akarta, hogy az legyen.
„Hogy lehet valaki
ennyire tökéletes?” – a kérdést talán úgy tette fel magában, mint egy
megszállott rajongó, de csöppet sem úgy szánta. Teljesen belehabarodott a
fiúba, de nem merte egyszerűen elmondani neki. Már az első pillanatban megfogta
és szinte beleégette magát szívébe. Akárki mond is bármit, ő így érez, de csak
egy volt a baj. Nem tudta, hogy az érzések kölcsönösek e a másik oldalról… - „Miért kínoz engem ezzel? Miért kellett
nekem belemennem ebbe az egészbe? Csak tönkre teszem magam, hogy érzéseimen
rágódom…” – Valamennyire most utálta saját magát, de legmélyen tudta, hogy
remekül döntött.
***
Este fele Lexie már a
konyhában bűvészkedett, hogy finom és meleg vacsorát tehessen az asztalra.
Nehezen, de rájött mindennek a technikájára és percek, órák kérdése volt, hogy
az étel az asztalra kerüljön. Szépen megterített, majd a gőzölgő tálat is
elhelyezte majd kilépett a konyhából.
- Kész a vacsora! –
kiáltotta el magát, amilyen hangosan csak tudta. Ajtók csapódtak ki és be,
emberek özönlöttek a konyhába és végül mind a 6 fő helyet fogalt és enni
kezdett. A lány is csatlakozott hozzájuk így az este nem volt unalmas. Vicc
bombákat lőttek egymásnak, melynek hatására már mindenki a hasát fogva
röhögött. Nem volt egy nyugodt pillanat sem, mert ha csend is lett valaki
azonnal megtörte a hangos nevetésével.
Mikor befejezték
senki nem volt olyan bunkó, hogy ne segített volna szegény Lexie –nek, aki csak
azért szenvedett ennyit, hogy mindenkinek legyen mit ennie. Így felálltak és
kiosztották a feladatokat. Valaki mosogatott, valaki törölgette a tányérokat,
valaki mindent a helyére rakott, mindenkinek volt feladata és örömmel
segítettek.
- Köszönjük ezt a
remek vacsorát. – szólalt meg Liam a mosogató felől. A lány csak mosolyogva
reagált a mondatra és csak legyintett egyet.
- Reméljük, hogy még
lesz alkalmunk enni a csodás főztödből. – nyalogatta a száját Niall, mire
muszáj volt nevetnünk. A szőkeség csak ideig pislogott, nem értett semmit, de
idővel később rájött és már ő maga is követte a többieket. Amint minden a
helyére került eljött az ideje a búcsúzkodásnak. Amint a srácok elmentek a
lányok felsiettek szobájukba, míg Harry lent üldögélt a nappaliban a TV-t
bámulva.
Lexie besietett a
fürdőbe, ledobta ruháit és a zuhanyzóba állt. A vizet megnyitva kellemes hőmérsékletű
cseppek gördültek végig csupasz testén. Ahogy a csapot elzárta a törülközőért
nyúlt majd szorosan maga köré tekerte. Egyenesen a tükör elé lépkedett és a
felkötött haját kiengedte és egy fésűvel kifésülte azt. Hagyta, hogy szabadon lógjon
hosszú hullámos barna haja és a ruháit megfogva sietett szobájába. Amint kilépett
a fürdőből azonnal Harry –vel találta magát szemben. Egy bájos intés felé és
már el is libbent a fiú elől. Az ajtót becsukta maga után és nekidőlt annak.
Hosszasan kifújta a levegőt majd a ruháit a székre dobva kereste elő alvós
ruháját. Belebújt majd az erkély felé vette az irányt. Kitárta teljesen az
ajtót, hogy friss levegő juthasson be, de abban a pillanatban nem várt személy
bukkant fel a szobában. Emma becsukta maga mögött az ajtót és azonnal nővére
felé vette az irányt.
- Kopogni nem illik? –
tette fel a kérdést a húga felé, de ő csak egyenesen az ágyra rángatta. Semmit,
tényleg semmit nem értett ebből az akcióból. Leültek az ágyra egymással szembe
és nagy csönd uralkodott a szobában. A fiatalabbik Müller lány csak felhúzott
szemöldökkel figyelte nővérét, aki megmukkanni sem tudott. – Mi van? –
értetlenkedett.
- Jaj… Ne add itt
nekem az ártatlant. – mondta, majd a háta mögül előhúzta a rajzot, amit Harry –ről
készített. Kikerekedett szemekkel nézte majd amilyen gyorsan csak tudta kikapta
a kezéből, persze ügyelve arra, hogy el ne szakadjon.
- Ez meg hogyan került
hozzád?
- Mondjuk úgy, hogy
míg te zuhanyoztál addig én beosontam a szobádba. – kacsintott és ördögi vigyor
terült szét arcán – Nos, nem szeretnél nekem erről valamit mondani? – fogalma sem
volt, hogyan is mondja el neki, hogy valójában mit is érez iránta, de ezek még
mindig nem voltak 100%-os érzések. Még maga sem tudta, hogy valójában mit is
akar. – És ne tagad, hogy nem tetszik neked, hiszen csak rád kell nézni. Olyan
a pillantásod, hogy az valami őrület. – Lexie egyre inkább süllyedt lefele,
hiszen nem akarta, hogy kitudódjon az ő kis titka, de ezek szerint túlságosan
is feltűnő.
Az este további
részében mindent tisztáztak a lányok egymással. Fény derült a nagy titokra is,
de ebből ők mit sem sejtve valaki más is hallotta, akinek talán nem is
szabadott volna. Elfeledkeztek arról, hogy az erkélyajtó nyitva és a hangos
szavakat bárki hallotta, még akinek nem is kellett volna… Ő is tisztán hallotta
minden egyes szavukat…
--------------------------------------------------------------------------------
Próbáltam hosszabb részt hozni nektek, hiszen már olyan régen volt már rész. Kárpótlásul kifacsartam magamból egy kicsivel hosszabbat, és remélem, hogy tetszett. Ha igen, akkor kommenteljetek és pipáljatok vagy kövessetek Google+-on esetleg Bloglovin-on vagy ahol megtaláltok :D
Puszi nektek!
I. Heni
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése