10. Chapter

 - És ne tagad, hogy nem tetszik neked, hiszen csak rád kell nézni. Olyan a pillantásod, hogy az valami őrület. – hangzott el a mondat a kisebbik Müller szájából. Harold azonnal felismerte a hang tulajdonosát és tekintetét felkapva figyelt fel a nyitott erkélyre. Azt hitte, hogy rosszul hall, de nem… Ahogy a szavakat meghallotta remény csillant fel szemében. Ez volt az-az érzés, amit tisztázni akart magában és most, hogy

hallott dolgokat reménykedni kezdett. Akarata ellenére mosoly jelent meg arcán és visszasétált a házba. Ismét elfoglalta a kanapén helyét és a holnapi szervezkedésen járt az esze, de amilyen fáradt volt azonnal elnyomta az álom.

***

 Másnap reggel fura zajok szűrődtek a konyhából. Harry lassan kinyitotta a szemét, de amint megpillantotta a fölötte álló személyt, abban a pillanatban azt kívánta, hogy bár ne tette volna az előbbieket.  Ijedtében szemei azonnal kipattantak és egy apró kiáltás hagyta el száját. Az immár mellette álló srác csak mosolyogva kuncogott, de hangos nevetésben tört ki, ami nem tudott visszatartani. Harry csak mérgesen tekintett rá, majd felállt és a konyhába igyekezett Louis-t otthagyva. Amint belépett az említett helyre meglepődötten tekintett végig mindenkin. A konyha mondhatni úszott a rendetlenségben.

 - Itt meg mi a fene történt? – tette fel az első kérdést, mire mindenki csak egy helyben állt és a dühös személyre figyeltek. Amint kapcsoltak nekiálltak rendet rakni, hiszen van két vendég, akik előtt nem akarták megmutatni a mindennapos reggeleiket.

 - Nyugi haver! – lépett barátja mellé Loui, aki csak mosolyogva visszavezette őt a nappaliba. Leültek a kanapéra és beszélgetésbe kezdtek. Nagy léptekkel elmesélte neki a tegnap történteket, amire a srác kék szemei felcsillantak, mely csak annyit jelzett, hogy ismét egy ötlete támadt.

 Nem sokkal később már mindenki csatlakozott és így együtt mindent megbeszéltek.

 - Rendben srácok! – állt fel Louis, de közben a kis Emma is csatlakozott a többiekhez – Szóval, ha már mindenki itt van, akkor a terv a következő. – egy papírt tett az asztalra, amire a szükséges dolgok voltak felírva. Kiosztotta mindenkinek a feladatát, hiszen nagy nap lesz a mai. Liam, Niall: bevásárlás, Zayn: fehér vásznat beszereznie később pedig csatlakozik Loui-hoz és Harry-hez a kert elrendezésében. Emma feladata csak annyi volt, hogy nővérét távol tartsa a többiektől. Amint ezeket a fontos dolgokat megbeszélték mindenki indult a dolgára a srácok elvonulta Emm pedig felsietett a nővéréhez. Az ajtaja elé érve halkan benyitott és megpillantotta a még mindig álomvilágba járó testvérét. Csendesen közelebb sétált és elmosolyodott a látványon, de nem zavarta őt tovább így körbenézett a szobában. Gondosan megfigyelte minden egyes tárgynak a helyét, de valahogy a könyvespolc nagyon vonzotta. Gyorsan odasietett és megtekintette a régi könyveket és képeket. Megtalálta a kedvenc mesekönyvét, amit vagy édesanya, vagy pedig Lexie olvasott fel neki, mikor kicsi volt. A régi emlékek a felszínre törtek és könnyek kezdtek hullani szeméből. Azt hitte, hogy már feldolgozta a történteket, de még mindig nehéz számára. Leemelte a régi családi fotó és ujjával végigsimított a hiányzó személyeken majd szorosan magához ölelte azt, mit sem sejtve, hogy a már ébren lévő nővére mind ezt látja. Lexie azonnal felpattant az ágyból és kishúgához sietett. Leült mellé és az ölébe húzva szorosan magához ölelte. Így próbálta megnyugtatni picurka lelkét.

 - Tudom, hogy hiányoznak, hidd el nekem is! – még szorosabban ölelte miközben egy könnycsepp hullott le. Perceken keresztül ott üldögéltek csendesen, de Lexie felállt, hogy kinyissa az erkélyajtót. Emma azonnal kapcsolt, hiszen a fiúk odalent szervezkednek. Felpattant és megelőzve nővérét az ajtó elé állt. – Talán nem szeretnéd, hogy kinyissam? – vonta fel egyik szemöldökét, mire a lány csak egy fejrázással válaszolt.

 - Inkább mutasd meg az újabb képregényed. – csillogó boci szemekkel pillantott testvérére, aki csak mosolyogva lépett az íróasztalhoz és a fiókból kivett egy mappát. Intett Emm-nek, hogy csatlakozzon így az ágyra ülve mutatta meg frissen elkészült műveit. Eközben odalent mindenki sürgött-forgott, már mindenki a kertet rendezgette. A vásznat felhelyezték és az óriási kanapét kihozták. Az ételeket, italokat egyelőre a konyhába tárolták, de még messze van az este.

 Már majdnem készen voltak mindennel mikor Harry besietett valamiért, de ekkor hangos nevetés hallatszott az emeletről. Ez volt a jel, hogy mindent gyorsan tüntesse el, mert közelednek. Amilyen gyorsan csak lehetett a maradék dolgokat eltüntette és kisietett a többiekhez.

 -Fiúk! A lányok éppen most jönnek le az emeletről… - suttogta a göndör hajú, mire mindenki tekintetét felkapta és besietett a házba. a nappaliba igyekeztek, és mint a tervben is szerepelt a társasjátékot előszedték és úgy tettek, mintha egészen idáig azzal játszottak volna. A lányok amint belétek a helyiségbe,a hol a fiúk tartózkodtak, Harry ismét elbambult. Lexie csodálatos mosolya megbabonázta, de valóságba barátja, Louis rántotta vissza.

 - Hé, Harry! – legyezett a fiú arca előtt – Itt vagy haver?

 - Itt… Bocsi… - mondta kicsit késve – Elbambultam.

 - Azt mi is láttuk. – szólalt meg Zayn mosolyogva, mire mindenki hangosan felnevetett.

 - Már sejtem, hogy mire kell neked ez a meglepetés! – kiabált fel Lou.

 - Shh… még meghallja. – csitította el Harry.

 - Nyugi, ebben a pillanatban mentek el sétálni. Nincsenek itt, úgyhogy nyugodtan készülődhetünk. – veregette meg vállát majd a többiekhez fordulva, adtak ki a parancsot, hogy a félkész dolgokat fejezzék be és innentől átadta Harrynek az irányítást.

***

 „Valamiért ma nagyon furcsa mindenki… Miben sántikálnak?” – gondolkodott Lexie immár az utcán sétálva. Neki ma csak annyi tűnt fel, hogy nagyon furcsán viselkedik mindenki, de még húga is. Egyre jobban kezdte érdekelni, hogy mi a is történik valójában a háttérben, de túlságosan is feltűnően gondolkodott, mert ezt Emma is észrevette.

 - Merre menjünk? – kérdezte mosolyogva Lexiet, hiszen érezte, hogy el kell terelnie a gondolatait másfele. Nagyon kezdett gyanakodni valamire.

 - Nem tudom, merre érdemes? – nézett húgára a lány.

 - Ha a közeli parkba megyünk? Az jó?

 - Tökéletes! Legalább kiszellőztetem a fejem. – válaszolta majd tovább sétáltak. Egész úton csak a női ügyekről beszélgettek, mintha két legjobb barátnők lennének. Eléggé közel kerültek egymáshoz, mióta a múltban történtek tragikus események. Talán ez is lehetett az oka annak, hogy jobban kijönnek egymással, és ha tudnak, segítenek egymáson.

 ”Emma érettebben gondolkodik, hisz hamarabb kellett felnőnie velem együtt. Nem számíthatott rám mindig, hisz én is el voltam foglalva én is a saját gondjaimmal.” - ezek a mondatok repkedtek a fejében immár a parkba ücsörögve - „Én sem így terveztem, hogy egyedül maradunk és egy szörnyű életet fogunk élni, de míg Harry és a fiúk nem jöttek a képbe… minden maga volt a pokol. Most már örülök, hogy megismerhettem őket és, hogy Harold ennyi szeretettet áraszt felénk és még el is tart. Ezt fogalmam sincs, hogyan fogom meghálálni neki. Sok mindent tett értem és a húgomért, amit nagyon köszönök neki!” - már szinte meghatódott. Most, hogy így visszagondolt a szülei halálára, a rokoni körre és még Mark is feltűnt emlékeiben. Míg a család együtt volt csodás volt az élet, náluk jobb szülőket nem is kívánhattak volna maguknak, de csak egy valamit akartak, hogy a család örökké maradjon együtt. Ez sajnos nem így történt. Majd ezek után jöttek a rosszabbnál-rosszabb gondok, bajok. Azóta életük sem volt a legnyugodtabb, de Harry… Harry és a fiúk mindezeken átsegítették őket!

 - Lexie! Már megint elmélyedtél a gondolataidban… Már vagy 10 perce magamnak beszélek. – nevetett fel Emma, miközben nővérére pillantott, aki csak bocsánatkérően tekintett rá, de abban a tekintettben volt egy csöppnyi szomorúság, ami a felszínre készült törni.

 - Ne haragudj, csak néha beugrik egy-egy emlék, és ezután jön a többi… - tört utat magának egyetlen egy könnycsepp. Emma azonnal közelebb ült hozzá és szorosan átölelte. - Ha nincs Harry most nem így élnénk. Ha nincs ő és a fiúk… fogalmam sincs, hogyan fogom ezt meghálálni nekik. Főleg Harry-nek, hisz ő befogadott minket és még gondoskodik is rólunk.

 - Harry szeret minket. Ezért teszi azt, amit idáig. – mondta alig hallhatóan Emma, de Lexie minden egyes szót tisztán értett.

 - Szeret minket? – tette fel kérdését.

 - Szeret. – ismételte meg ezt az egyetlen szót.

 - És ezt te honnan tudod? – érdeklődött.

 - Nem néztél még a szemébe? Minden elárul a tekintete… Ma éppen beszéltem is vele. A szemei csak csillogtak, és amikor meséltem rólad… - folytatta volna, de nővére nem engedte.

 - Menjünk haza. Beszélnem kell Harry-vel. – ugrott fel a padról Lexie és amilyen gyors tempóban csak tudtak igyekeztek vissza.

 Otthon mindenki nyugtalanul ült a nappaliban, hiszen már vagy 1 órája elmentek lányok és semmi hír nem érkezett róluk. Abban a pillanatban a telefon pityegésére lettek figyelmesek mindannyian. A göndör fiú közelebb lépett az asztalon heverő készülékhez és a kijelzőt figyelte. Emma neve világított, mely csak annyit jelzett, hogy üzenetet kapott tőle. Gyors mozdulatokkal megnyitotta azt és lenyugodva rakta vissza a készüléket, hiszen a levélben annyi állt, hogy perceken belül visszaérnek. Mosolyogva tért vissza a nappaliba, ahol már mindenki várta – Nos… – csapta össze kezeit – Nemsokára visszatérnek.

 - Akkor sok sikert! – mondták egyszerre.

 - Majd ott találkozunk. – kacsintott Louis miközben követte a többieket a bejárati ajtó felé.

 - Nagyon köszönök mindent! – és egy nagy baráti öleléssel elköszöntek egymástól. Mindenki kilépett az ajtón és a kocsiját vette célba.

 - Ránk mindig számíthatsz! – kiáltotta kocsijából Liam, majd egyedül hagyták Harry-t. Már izgatott volt, hiszen minden program csak arra vár, hogy a megfelelő időben a megfelelő személyekkel kezdetét vegye.

 Idegesen mászkált fel-alá a lakásban, hiszen már 15 perce egyedül volt. Kezdett aggódni, de mire indult volna, hogy megkeresse őket az ajtó kicsapódott és Lexie ugrott a karjaiba…