- Én nem tudom,
hogyan mondjam el ezt neked... - Kezdett bele Luke, aki alsó ajkába harapva hol
a lány ajkaira, hol pedig gyönyörű barna szemeibe tekintett. Kellett a
bátorság, kellett minden támogatás ahhoz, hogy most összeszedje magát a
gondolataival együtt és értelmes mondatok formájában elmondhasson neki minden
fontos dolgot. Levegőt véve folytatta. - Tudom, hogy ez a helyzet most eléggé
furcsának tűnik és biztos vagyok benne, rájöttél már mindenre. Azt mind azért
tettem, hogy megtaláljalak, mind azért tettem, hogy tudassam veled, nem
felejtettelek el.
- Szóval, akkor te voltál az, aki járt a
szüleimnél. - A fiú meglepetten tekintett rá, hiszen nem gondolta volna, hogy
Stella még erről is tud. Elmosolyodott, a lány okos volt és mindent kiderített,
ami tetszett neki.
- Igen, én voltam. Tudtam, hogy szükséged van
rám és mindent elcsesztem, de szeretném, ha ezt az egész ismerkedős dolgot
elölről kezdenénk. - Stell elgondolkodott, helyesnek találja e a dolgot.
Ránézett az előtte álló Luke-ra, aki csak mosolyogva várta a választ. A lány
egyszerűen nem tudott neki neme t mondani, hiszen olyan kedves, annyira
igyekszik helyrehozni a hibáit. Tetszett neki, hogy a hírnév után sem változott
semmit. Ugyan olyan ártatlan "kisfiú" maradt, mint azelőtt.
Stella nem habozott tovább, mosolyogva
bólintott és ölelte át szorosan a fiút. Miután rájött mit is csinál, hátrébb
lépett és kezét nyújtotta.
- Stella Austin vagyok. - Mosolygott a lány,
mire elnevette magát.
- Luke Hemmings. Örülök a találkozásnak. -
Rázta meg Stell kezét. - Nos, volna kedve velem tartani egy sétára?
- Hogy mondhatnék erre nemet... - Mosolyogva
indultak el egymás mellett a parton sétálgatva. Újra tizenéves fiatal lánynak
érezte magát, mint az első találkozójukon. Kissé félve, de egyre jobban
összemelegedve mesélték el mi is történt velük az elmúlt 3 évben. Elmélyülten
társalogtak, teljesen kizárták a külvilágot, csak ketten voltak.
Mikor már eléggé későre járt az idő, a lány
bocsánatkérően tekintett a fiúra, aki egy percre sem akarta magára hagyni őt.
Folytatva a társalgást kísérte egészen otthonáig, de a búcsú nehezen ment.
- Köszönöm ezt a remek estét! Nagyon jól
éreztem magam. – Kissé elpirultan állt Luke előtt, aki csak zsebre tett
kezekkel figyelte őt. – És azt is, hogy hazakísértél.
- Ugyan már. Remélem, még látjuk egymást. –
Mosolyodott el.
- Én is. – Suttogta maga előtt a eme szavakat,
reménytelenül boldog volt most. Fogalma sem volt, hogy mit tegyen ebben a kínos
csendben, de csak rávette magát, hogy elinduljon az ajtó felé.
- Búcsú puszit már nem is kapok? – Stella ajkába
harapva fordult meg és tekintett vissza az illetőre, aki mozdulni sem akart.
Ott álldogált, mintha lába legyökereztek volna. Furcsa helyzet volt, amikor egyikőjük,
sem mert semmit sem tenni.
- Tudtommal, csak ismerkedünk… - Csípőre tett
kézzel válaszolt a kérdésre, mire a fiú ismét csak megmozdult és Stell felé
kezdett el rohanni.
- Pokolba a várakozással! – Ölébe kapva tapadt
ajkaira. Ez volt az a pillanat, amire minden lány vágyott. Ebben a csókban
minden szeretett, vágy, egyszóval milliónyi érzelem benne volt. Romantikus
percek, mikor senki sem bírja ki a másik nélkül, de mégis félbe kellett
szakítaniuk, túl gyorsan haladtak, bármennyire is akarták ezt az egészet.
Egyikőjük sem tartotta helyes dolognak, legfőképpen Stella, hiszen még mindig
haragudott rá, de a másik fele azt suttogta ne taszítsa el magától. Ez a fiú,
amióta belépett az életébe teljesen felforgatta. Lassan elválva ajkaitól
kezdett el hátrálni a lány, mely kissé érthetetlen volt Luke számára.
- Tényleg nagyon köszönöm ezt az estét. Jó éjt
Luke! – Az ajtón belépve vetett még egy pillantást a fiúra, majd becsukta maga
előtt. Belegondolt, hogy most mit is tett. Úgy érezte, elcseszte az egészet,
tönkretett ezzel mindent, de a másik fele azt súgta neki, helyesen cselekedett.
Éreztette vele, hogy mennyire fájt, mennyire esett neki rosszul, amikor
napokon, heteken keresztül várta, hogy újra találkozzanak. Nehezen, de végül
feladta és megpróbált tovább lépni… Nem ment. Minden okkal történik!
*
- Stella! Ébred! – A lány rémülten ült fel az
ágyán. Fogalma sem volt, hogy mi is a probléma, hogy ilyen korán már mindenki
fent van. Álmosan megdörzsölte szemeit és az órájára pillantott, ami 11-et
mutatott. Kikerekedett szemekkel pislogott maga elé, hiszen nem szokott ilyen
sokáig aludni, de ráfogta arra, hogy későn ért haza tegnap éjjel. Kikelt az
ágyából és a szekrényéhez lépkedve vette elő ruháit. Az ágyra téve ment volna
vissza, mikor hirtelen megtorpant. Ismét kikerekedett szemekkel pislogott mikor
észrevette, hogy a szobája tele van vörös rózsákkal. Azt sem tudta, hogy mit
tegyen, mit szóljon most ehhez, de kedves barátnője, Freya csak halkan kuncogva
figyelt tovább.
- Ez… meg… hogy…? – Nyögdécselt, de csak nem
sikerült elmondani értelmesen. Az ágyon ülő lány csak mosolygott és kacsintva
esett le neki minden. Egyetlen név ugrott be azonnal. – Luke. – Amint ezt
kiejtette száján gyors tempóban kezdte el magára kapkodni ruháit, majd
kirohanva szobájából ütközött bele egy személybe. Bocsánatkérően tekintett az
illetőre, de mikor rájött, hogy Mikey vigyorog előtte, kicsit arrébb lépve
pillantotta meg a többieket, köztük a szőkeséget, aki tátott szájjal figyelte a
lányt.
- Jó reggelt! – Kórusba köszöntötte mindenki.
- Itt meg mi folyik? Ők mit keresnek itt? És
mi az a rengeteg rózsa a szobámba? – Próbálta mindenkivel felvenni a
szemkontaktust, de egy valakinél megállt. Elmerült azokban a gyönyörű kék
szemekben, de visszarázva magát a valóságba mutatott rá. – Te! Most azonnal
velem jössz! – Adta ki a parancsot, miközben Luke kezét megragadva ráncigálta
ki a hátsókertbe. Mindenre magyarázatot követelt, hiszen semmi ilyenről nem
beszéltek és nem is vágyik e fajta elkényeztetésre. Nem olyan családból
származott, ahol mindent megtettek érte azért, hogy a kedvében járjanak, nem
tartotta magát olyan lánynak, aki feltűnést akar kelteni. Jobban szeretett
láthatatlan lenni és jelentéktelen, bár ez nem mindig sikerült. Amire viszont
már szüksége volt, az-az a bizonyos szeretett, melyet csak egy olyan fiútól
kaphat, aki őszintén szerelmes és támogatja bármiben, legyen az akármekkora
hülyeség.
Kilépve a kertbe, karba tett kezekkel hátat
fordítva neki kezdett el sétálgatni. A megválaszolatlan kérdésekre akart
választ kapni, de mégis csak egyetlen egyet szeretett volna igazán tudni.
- Mi szükség van erre? – Halkabban beszélve
próbálta megértetni Luke-al, hogy ezzel a kérdéssel mire is céloz. Leesett neki
és össze-vissza kapkodva a levegőt és sóhajtozva gondolkodott. Egyértelmű
válasza volt rá, de nem akarta elsietni ezt a dolgot, hiszen tudta, hogy Stella
csak jobban meg akarja ismerni és majd csak utána dönteni.
- Próbálok a kedvedben járni. Meg akartalak
lepni valamivel, ami elnyeri a tetszésed és…
- Semmi ilyenre nincs szükségem Luke! Nem
vagyok, elkényeztetett, nem akarom, hogy bárki is a kedvembe járjon, de legfőképpen láthatatlan akarok maradni. Nem
úgy neveltek a szüleim, hogy csak úgy legyek meghódítható, ha mindenféle szép
és drága ajándékokkal ellepnek. – Higgadtan magyarázta. – Kedves tőled ez, de
hidd el, erre semmi szükség… - Fordult meg és közelebb sétált a fiúhoz.
Közvetlen előtte megállt és két kezét arcára helyezte, miközben simogatta.
Mélyen szemébe nézett, férfiasan bódító illatát szippantotta be. Ez volt az,
ami igazán elgyengítette, Luke kisugárzása. Biztonságban érezte magát mellette
és rengeteg szeretettet kapott tőle, ha csak egy mosollyal tette is ezt meg.
Luke az előbbi mondatokat feldolgozva
bólintott és kért bocsánatot. Nem akart ezzel rosszat tenni és nem is az volt a
célja, hogy elkényeztesse, de fontos volt számára ez a lány. Stella egy igazán
bájos, kedves és életvidám érett nő, aki szeretettre vágyik. Amióta csak
ismerte őt, azóta megkedvelte és mindent elkövetett, hogy jobban megismerje őt.
Most pedig áldja a fentieket, hogy a sors is úgy hozta, nekik újra találkozniuk
kellett…
------------------------------------------------------------------------
Remélem, hogy elnyertet tetszéseteket ez a rész. Szívesen várok kommenteket, vagy csak véleményeket, amire esetleg figyelnem kellene.
Nagyon köszönöm, hogy ennyien vagyunk a blogon, hogy vannak akik olvassák és hozzászólnak, ha nem itt, akkor facebook-on, de tényleg köszönettel tartozom minden kedves olvasómnak, még annak is, aki csak beleolvasott egy-egy részbe.
Ölel benneteket, I.Heni
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése